Hope For Love

" A szerelmet megtalálni elég hosszú és rögös út, de higyj nekem, nem minden a szerelem."

A vármegyed titkai

2017 november 9, csütörtök


Hideg szellővel érkezett az este. A Clark Ádám térre volt megbeszélve a találkozó. A buszmegálló csendes volt, mint minden hétköznapon. Gréti Attilát várta. Ez lesz a második randevújuk, és most is, mint legutóbb a torkában dobogott a szíve. A táskájában meglapult a már beígért házi forralt bor a termoszban. Kicsit késik. No, nem baj, ez egy dolgozó embertől elfogadható. Beér egy busz és egy ismerős férfi száll le róla. Egymásra mosolyognak, és Attila puszit adott Grétinek.

- Szia, csinos vagy, mint mindig.

- Szia. Köszönöm aranyos vagy. Indulhatunk?- Attila már évek óta nem járt erre, és fel akarta újra fedezni ezt a csodás helyet a lány társaságában.

-Persze!- elindultak fel az alagút melletti lépcsőn, és felsétáltak egészen az alagút tetejére.

- Olyan szép a kilátás nem?- Gréti imádta a megvilágított várost nézni. Ha nem lett volna olyan sokat egyedül képes lett volna minden nap este órákig itt ülni az egyik padon.

- Csodaszép. - Gréti elővette a forraltbort, és egy pohárral töltött a férfinek.

- Remélem ízleni fog. - Miután a férfi megkóstolta halk elismerő hümmögéssel jelezte, hogy igen nagyon finom lett az ital.

- És még jó meleg.

Miután egy pohárral megittak mindketten, egy apró lépcsőn tovább haladtak felfelé. Halkan beszélgettek, Attila megfogta Gréti kezét, és egymás mellett sétáltak a kivilágított épületek között.

- Gyere erre, imádom ezt a részt. -Gréti mindent megmutatott a férfinak, amit csak szeretett a várnegyedben. Minden követ, fűszálat, ablakot. A férfi itta a lány szavait. Már lassan három órája bolyongtak, a kevéske bor is elfogyott, majd Gréti is elmondta, hogy igazán kezd fázni, így elsétáltak vissza a kiindulási pont felé, de direkt a Sikló felett mentek át újra. Gréti még egyszer megállt, hogy aznap még egyszer gyönyörködhessen a kivilágított Pest látványában, és ekkor Attila a lány arcára tette a kezét maga felé fordította, és megcsókolta. Gyengéd mégis szenvedélyes csók volt ez. Mikor a csóknak vége szakadt egymásra mosolyogtak, és Attila már fel is ajánlotta, hogy hazakíséri Grétit, aki megköszönte a kedvességet. Amikor hazaért, Attila még búcsúzóul megcsókolta, majd jó éjszakát kívántak és megölelték egymást. Gréti és Attila is mosollyal az arcán ment haza.

Hidd el! Csodás vagy!

2017 szeptember 16, szombat

Hideg kora reggel volt. Németh Gréta munkába készülődött. Az egész ház csöndes volt, egy teremtett lélek sem mászkált a folyosókon. Mikor kikelt az ágyból kisétált a konyhába, és feltette a kávét, és felvette a már előző este kikészített kék farmert, és a szürke, virágos mintás pulóvert. Amikor kinézett az ablakon, megrökönyödve nézte a szunnyadó várost, amelyet egy éjszaka alatt belepett a hó. Elkészítette a kávét, és elővette kedvenc fekete szövet kabátját, és a vastag szürke sálat, amelyet barátnőjével együtt választott ki annó. Amikor mindent összeszedett, indulásra készen kisétállt a lakásból, és hívta a liftet. A lift tükrében megnézte magát. A kabát tökéletesen meleg volt, a sálra pedig ráterültek a sötétbarna göndör fürtök. A fülében fülhallgató. Ahogy elindult, szokásához hűen elinddított egy lejátszási listát, épp a hangulatától függően. Most Handel Dixit-je indult el, melyet nagyon szeretett. Szerencséjére hamar beért a munkahelyére. Elővette a belépőkártyáját, és felment az irodájába. Megint túl korán ért be. Nem szeretett késni, ezért mindenhova majd húsz percel hamarabb odaért. Megitta a kávéját, amit a termosz még melegen tartott, majd bekapcsolta a számítógépét. Átfutotta az e-mail-jeit, és a fontosakra válaszolt is azonnal. Már majdnem kilenc óra volt, mikor beérkezett a főnöke. Kedvelte őt, és természetesen nagyon jól kijöttek egymással.

- Gréti!-hallotta a férfi hangját az ajtóból, így hátra nézett.

- Tessék?

- A tegnapi jelentések elkészültek?

- Igen! Már elküldtem önnek.

- Ohh..-Persze, mindent időben megcsinált, még sokszor azt is amit akkor nem mondtak neki, mert arra tanították, hogy magától is meglássa a munkát.- Hát akkor köszönöm. Jó munkát!- hagyta magára Grétit a férfi.

A nap hosszú volt, de Gréti imádta a munkáját, így nem volt olyan fáradt, mint a többiek, pedig jóval többet dolgozott náluk. Hazafelé menet beugrott egy apró kis étkezdébe, ahol örömmel látták mindig.

- Sziasztok!- köszönt hangosan a házaspárra akik üzemeltették a helyet.

- Szióka csajszi!- mosolygott a férj Grétire.- Mit adhatok?

- Egy adag párolt zöldséget, és egy szelet grillezett csirkemellet. Köszi.- próbált egészségesen élni, és ehhez óriási lendületet adott, hogy egyre csinosabbnak, sőt szinte már szexinek érezte magát.

- Ennyi csibém?- kérdezte az épp akkor a pultba lépő feleség Márta. - Egyre véknyabb vagy!- ő olyan volt, mint egy nagymama, vagy mint egy kedves anyuka.

- Jajj ne aggódjatok! Minden a legnagyobb rendben van, és köszönöm ez is épp elég lesz.- óriási mosollyal átvette az ebédjét, majd fizetett, és hazament.

A lakás egyre otthonosabb volt. Már nem érezte azt, hogy rideg lenne, vagy félelmetes. Most már végre barátságos volt. Sőt, meg merte volna kockáztatni, hogy tényleg a legotthonosabb hely lett mindközül, amit csak el tudott képzelni. A kaját letette, levette a kabátot, és a sálat, és bement a szobai szekrényhez, hogy valami kényelmes otthoni viseletet vegyen elő. A szekrény teljes alakos tükréből egy boldog fekete szempár nézett vissza rá. El sem hitte. Hónapok óta nem látta már és most, hogy újra látta nagyon boldog lett. Ez a szempár mindent el tudott árulni, ha tudták, mi mit jelent. És Gréti tökéletesen ismerte.

Miután átöltözött és evett, hírtelen pittyegni kezdett a mobilja. Felvette és egy ismerős férfi hang szólt bele.

- Szia Gréti. Otthon vagy?

- Szia Olivér! Persze, nemrég jöttem haza.- Olivér volt a leghelyesebb srác, akit valaha látott. Sötétbarna tüsi haj, rövidre nyírt bajusz és szakáll, és olyan kocka has, hogy azon már tojást is lehetett volna sütni. Nem rég ismerték meg egymást, mégis olyan volt, mintha már évek óta találkozgattak volna.

- Tudod épp a környéken volt dolgom, s ha szeretnéd felmehetek, vagy elmehetünk valahova.

- Nem rossz ötlet, bár itthon nincs semmi, de ha megvársz, max tíz perc és lent vagyok.

- Rendben. Akkor megvárlak a kapuban. Szia.

-Szia.- gyorsan elővett egy fekete testhez álló hosszúujjút, felvette a kék farmert, és a kabátot, megfogta a táskáját és már suhant is lefelé. Az ajtó mellett az egyik oszlophoz támaszkodva találta meg Olivért.

- Gyönyörű vagy!- mosolyodott el, és ölelte magához a lányt.

- Köszönöm.- Gréti érezte, hogy halvány pír önti el az arcát, és most először érezte azt, hogy ez a férfi tényleg komolyan gondolja, hogy szép.

- És? Hova menjünk? Inni egy kávét? Táncolni? Mihez lenne kedved?- Olivér ugyan abbahagyta az ölelést, de nem lépett sokkal arrébb.

- Ma már épp elég kávét ittam, de a tánc jó ötlet.

Ismertek egy helyet, ahol még rendes retró dalokat játszottak, és igen, élő zene volt. Mindketten szerettek táncolni, ez hozta össze őket igazából.

- Akkor táncoljunk.- mosolyodott el Olivér, és már mentek is.

Az az este megint tökéletes volt. Ketten voltak, iszogattak, beszéltek és táncoltak. Majd mikor Olivér hazakísérte Grétit, óvatosan közelebb hajolt, és a világ legromantikusabb és legtöbb érzelmet közlő csókjával pecsételte meg az estét.

- Köszönöm az esetét!- mondták teljesen egyszerre. Elnevették magukat, majd Olivér még megölelte Grétit, majd hagyta, had menjen pihenni. De még utána kiáltott:

- Gréti! Veled fogok álmodni. Te is álmodj velem!

Ui.: Bocsi, hogy megszakítottam Gréti történeteit, csak nem volt múzsám, de végre megtaláltam a tökéleteset :)

Tévedés lett volna? 3. rész

2017 szeptember 4, hétfő

Minden csupa pompa, meg csili-vili volt.

Nem engedhettem meg magamnak ezt az estét. Itt minden aranyozott volt, és szinte vakított a csodás kristály csillár a plafonról. Nagyon nem illettem ide.

Ahogy beléptem, máris egy pincér ugrott elém, vagy ki tudja hogy került oda, egyszer még semmi, aztán egy magasra nőtt pingvin állt meg előttem.

- Jó estét!- kifogástalan fehér fogsor, tiszta szinte frissen vasalt ing, és fekete vászonnadrág.- Van asztalfoglalása?

-Őőőő... Nem én foglaltam asztalt, hanem a leendő főnököm Josh Williams.

-Á Mr. Williams már itt van, kérem kövessen!

Egy pár asztal mellett elmentünk, jobban mondva a pincér suhant, én meg végigbotladoztam az utat. Az egyik székben megakadt a lábam, majdnem elestem, és akkor még örüljek, hogy nem szakadt ki a harisnyám..

Josh egy kifejezetten személyre szabott fekete öltönyt viselt, halvány barack színű nyakkendőt, és hófehér inget. Az öltönykabátját hanyagul dobta a szék támlájára, mikor felállt, hogy üdvözöljön. A mellizma, és a bicepsze szinte elszakította az inget.

Ha belegondolok, hogy milyen erős is volt... Hmmm...

ELÉG BISHOP!!! Most ne fantáziálgass.

- Csodásan fest Miss Bishop!- Rámvillantja makulátlan mosolyát, majd a székem mögé lép, és úriemberhez mérten kihúzza, és alám segíti.

- Köszönöm Uram, de úgy tudtam, nem ketten leszünk.- a szívem a torkomban dobog, és ekkor megáll mellettem a sofőröm, James. Felnézek rá, és rámmosolyog.

- Elnézést a zavarásért, Tess otthagytad a telefonodat és a pénztárcádat a kocsiban.- felémnyújtja a fekete telefont, és a pénztárcám, majd óriási mosoly kíséretében távozni készül, de nem hagyom.

- Köszönöm James, nem maradnál itt velünk? Elvégre ez egy kötetlen beszélgetéses vacsora, és nem ismerlek még szinte semennyire.- kemény pillantást kapok Joshtól, de most nem érdekel. James visszalép, és máris bólint felém.

- Ha nincs ellenvetés nagyon szívesen.- kihúzta a mellettem lévő széket, és leült. - Én sem ismerlek még, de ha Mr. Williams nem örül neki, elmegyek.

Erőteljes pillantást vetettem Josh felé, aki idegessé vált. Ez abból látszott, hogy megváltozott a testtartása. Gondolom nem volt hozzászokva, hogy nem az van amit ő akar. Ideges voltam. A gyomrom egy maroklabdára emlékesztető gombóccá zsugorodott. Kellett nekem eljönni. Inkább mondtam volna, hogy beteg vagyok, és le lett volna tudva. Josh bólintott, hogy maradhat az asztalnál újdonsült barátom, majd végighallgatta ahogyan mi ketten érdekes beszélgetést folytatunk. Rajta nem látszott, hogy akarna tőlem valamit. Amit elmondott az egyértelmű volt, de a viselkedése épp olyan volt, mintha csak egy haverral ülnék le beszélgetni.

James éppen a volt nejéről mesélt nekem, mikor a sármos pincér az asztalunkhoz lépett.

-Mit hozhatok önöknek?- A kezemben lévő étel és itallapot néztem. Nem volt valami drága, ahhoz képest amilyennek hittem.

- Az ital az én felelőségem!- Máris irányítani akart minket. - James maga vezet ugye? Akkor legyen két pohár félédes vörösbor, és Önnek James?

- Nekem egy pohár limonádé.

- Elnézést!- Felkapta a fejét, én pedig a legcsábosabb tekintetemmel néztem a picérre.- Nem szeretem a vörösbort! Inkább egy pohár narancslevet kérnék.- Josh egyre feszültebb lett.

- Akkor tehát egy pohár narancslé, egy limonádé, és egy félszáraz vörösbor.- ismételte a rendelésünket a pincér, majd rámmosolygott.- Mégvalamit?

- Nem!- széles mosollyal engedtem el a pincért, majd visszafordultam Josh felé.

- Csinos a blúzod.- Láttam, hogy a tekintete az ing legfelső begombolt részét pásztázza.

- Köszönöm.- Az este gyorsan eltelt. Minden olyan dologról beszéltünk ami a munkát érintette, beleértve James minden feladatát és igazán örültem, hogy van saját fuvarom, így nem kell tömegközlekednem.

Miután végeztünk a vacsorával, a pincér hozta a számlát. Josh kifizette mind a hármónkét, bár kértük, hogy ne tegye.

Amikor az ajtóhoz értünk, James elment a kocsiért, így kettesben maradtam a főnökömmel.

- Figyelj!- közelebb lépett hozzám.- Nem tudom miért szaladtál el legutóbb, de nem kell félned ettől a dologtól. Én még mindig kívánlak.

Nem akartam erről hallani.- Sajnálom, de a főnök tabu, másrészt pedig van valakim..

Esetlenül hazudok, ez már kiskoromban kiderült, de Josh eljátszotta, hogy hisz nekem.

-Mi?? De hát hogy???

- Így!- épp végszóra jött meg James a kocsival, meg se vártam, hogy kinyissa az ajtót, magamtól ugrottam be, és nagyon halkan mondtam neki, hogy minél hamarabb vigyen haza.

Őszi esős erdőben...

2017 augusztus 31, csütörtök

Egy csöndes erdőben lépkedtem. A levegő tiszta volt, és minden olyan káprázatos. Madarak csicseregtek, volt ott minden. A szarvasok bőgése, egy rohanó sündisznó apró neszei tarkították a már így is csodálatos erdő hangjait.

Egyszer csak, mint milliónyi hűvös csoda, esni kezdett az eső. Halkról induló, majd egyre erősödő égzengés követte. Imádtam. Csak lépkedtem, talpam alatt ropogott az avar, és bőrömet több ponton kezdte hűsíteni az eső. Egyre sötétebb volt, én mégse féltem. Hisz mitől féljek? Vannak itt állatok, akik tőlem sokkal jobban félnek. Eszembe jutott Bach G minor-ja. Olyan volt ez a kettő, az eső és Bach, mintha a szívem minden örömét, és fájdalmát bele tudtam volna engedni, és a zongora szinte sírt. Istenem, még csak most jöttem rá, hogy ugyan egyedül vagyok, mégis oly jó egyedül most. A szívemben minden elnyomott érzés elkezdett feljönni, és a szememből csorgó könnyek tengere egybeolvadt az arcomra cseppenő esőcseppekkel. Ahogy a dalnak vége lett a fejemben, lerogytam. A villámok, melyek minden pillanatban csodát és borzongást váltottak ki belőlem, most egyre erőteljesebben villantak fel előttem, ahogy a hegyoldalon átláttam a fák törzsei között. Az egyre sötétedő táj emiatt néha felvillant a szemem előtt. A távoli kopár sziklák, és a tömött erdők pillanatokra hatalmas fényben pompáztak.

Éreztem valamit. Mint egy megnyugtatni próbált az erdő. A fenyők, és az eső által tisztává vált levegő illata egyszerre nyugtatta és pihentette a sírástól rázkódó testemet.

Mikor végre sikerült talpra állnom, már teljesen eláztam, de egy csöppet sem bántam. Hírtelen halk hegedűszó jelent meg a fejemben és az "Air" hegedű szólója lemosta könnyeimet. Tudtam, hogy lelkem minden darabkája a helyére fog kerülni. Minden, ami eddig nem volt jó helyen. Ahogy elkezdett a dal a tetőpontjára hágni, én is épp úgy kezdtem erőre kapni. Annyi fájdalom, és félelem után, végre csak én maradtam. Senki, csak ÉN. Már nem érdekelt senki, és semmi. Egyszerű hangok vegyültek és tették teljessé a szívemben cikázó érzelmeket. Mindent, amit addig nem értettem, saját magammal vagy a világgal kapcsolatban.

A mennydörgés olyan volt mintha a lelkemben dúló harcot mutatná, az eső hangja a barátaim lennének, akik lemosnak a lelkemről minden bajt és fájdalmat. Bach zenéje pedig az örömöt adta át. Az újrakezdést, a boldogság perceit. Minden olyan pillanatát az életemnek, amelyben valaki, vagy valami örömöt okozott volna a szívemben. Olyan csodás volt egyszerre ez a három. És éreztem, hogy néha a dörgés a hangosabb néha pedig a zongora és a hegedű az, ami megpróbálja elnyomni a többi hangot, de az eső mindig ugyanaz volt. Mindig segített. Megtanította, hogy mindegy melyik az erősebb, a boldogság, vagy a fájdalom, ő mindig velem van. Minden pillanatában az életemnek.

Eszembe jutottak József Attila szavai:

"És elkezdett az eső cseperészni,
de mintha mindegy volna, el is állt.
És mégis, mint aki barlangból nézi
a hosszú esőt - néztem a határt:
egykedvü, örök eső módra hullt,
szintelenül, mi tarka volt, a mult."

És tényleg. Csak néztem és hallgattam. Nem akartam semmi mást, csak sikítani, elengedni minden fájdalmat, hogy a mennydörgés eltűnjön. Lecsendesíteni mindent, ami nem oda való volt a lelkemben. De nem tehettem. Hálás voltam mindenkinek. Azoknak, akik az örömet okozták, és azoknak is, akik a bánatot. Ezért élünk. Nem a szenvedés miatt, hanem, hogy megéljünk mindent, amire szükségünk van. Hogy a rossz után minden jót meglássunk. Még a legkisebbet is. Azt is, ahogyan a nap sugara áthatol a vastag esőfelhőn. Azt, ahogy a réten pillangók kezdenek táncba a levegőben. Igen. Minderre szükségünk van. A mennydörgés is szép lehet, csak meg kell látnunk benne azt a csodát, hogy nem ért minket kár, hiszen a villám melynek hangját halljuk, messze van tőlünk. Ez a hang jelzi azt, hogy megmenekültünk.

Milyen csodás. Mindegy milyen művészettel érinted meg a másik lelkét, ha megtudod érinteni, már művész vagy!

Mindig voltak és lesznek lelki vívódások az életben, de nekünk kell győznünk!

Tévedés lett volna? 2.rész

2017 augusztus 20, vasárnap

Már a buszon ülök, a kávémat kortyolgatom, és próbálom összeszedni a gondolataimat. Már csak pár hét, és kézhez kapom a diplomámat. Munkát kell találnom. Minél hamarabb... De manapság ez nagyon nehéz.

A busz lassít, én pedig az ajtóhoz sétálok, hogy gyorsan leszállhassak. Az épület, mely szinte az égig ér, valami elképesztően szép. A kívülről teljesen üveggel borított épületet csak a kinti napsütés világítja be.

Ránézek az órámra, és nyugtázom, hogy még majd húsz percem van a megbeszélésig. A belső tér óriási. Márványpadlón koppannak a cipőm sarkai, melyek visszhangot vernek a kupolás aulában. Odamegyek a liftekhez, és felmegyek a hetedik emeletre, ahol a The New York Times egyik főszerkesztőjének asszisztense akarok lenni. Újságírást tanultam az egyetmen, és ez a legjobb munka egy kezdő számára. Mikor a lift megáll, megigazítom a ruhám, és kilépek a recepció elé. A pultban ülő kb. velem egyidős szőke hosszúhajú tökéletes sminkű nőhöz vezet az első utam. Aki a cipőm élesedő koppanásaira felfigyel.

- Jó reggelt.- automatikus mosoly jelenik meg az arcán. - Miben segíthetek?

- Jó reggelt! A nevem Tessa Bishop. Állásinterjúra érkeztem Mr. Williams-hez.

- Igen, az asszisztensi állás miatt igaz?

- Igen.

- A második ajtó balra.- mutat a jobboldali folyosón lévő fekete bőrajtó felé.

Lassú, és kicsit bizonytalan léptekkel haladok előre. Mikor odaérek, bekopogtatok, de semmi válasz. Várok egy picit, majd újra kopogtatni kezdek, de megint semmi. Ekkor egy fiatal női hang szólal meg a hátam mögül:- Hangszigelt az ajtó. Egyszerűen csak menj be.

Mikor hátranézek egy tökéletes testalkatú, sötéthajú nő mosolyog rám.

Megfogadom a tanácsát, kinyitom az ajtót, és belépek. Mikor meglátom a mahagóni fa asztal mögött ülő fiatal férfi arcát, majdnem sarkonfordulok, de addigra már ő is felnéz, és elkerekedik a szeme. Josh az.

- Tess?- érzem ahogy a nevem hallatára elönti a pír az arcomat.

- Josh!- alig bírok megszólalni, de látom, hogy ő is épp ennyire zavarban van.

-Foglalj helyet! Gondolom az asszisztensem akarsz lenni.

Leülök, az elsőre kényelmetlennek tűnő székbe, és meglepően hamar tapasztalom, hogy sokkalta kényelmesebb, mint amilyennek látszik.

- Nos, ha jól olvastam az önéletrajzát kedves Tess akkor ön épp most diplomázott!- hivatalosra veszi a figurát, ami kicsit segít, de még így sem tudom mit is mondjak neki.

- Igen.

- Semmi tapasztalata munka téren igaz? Hmmmm Nos, nekem egy belevaló asszisztens kell, aki nem hátrál meg semmilyen helyzetben. - próbálja felvenni a szemkontaktust, de nem nagyon hagyom magam.

- Értem.- majdnem hozzáteszem, hogy akkor nem én vagyok az embere, de kell a meló, még akkor is ha ő lesz a főnök...

Majd húsz percig kérdezget, legtöbbször csak eldöntendő kérdéseket ad, így jobbára ő beszél.

- Nos, köszönöm, hogy befáradt, még a héten értesíteni fogom! Tudja mit? Ma este jöjjön el velem vacsorázni, és akkor garantáltan fel lesz véve!

Vacsora??!! Na azt nem! De hogyan utasítsam vissza illedelmesen?

- Ma nem jó! És amúgy sem gondolom, hogy együtt kellene vacsoráznom a leendő főnökömmel..

- Szakmai vacsora lesz! S ha akarod nem ketten leszünk csak, hanem még vagy öt embert odarendelek.- eszméletlen, hogy még így is meg tudna nevettetni, hogy otthagytam. - Szóval?

- Nem köszönöm.- tudom, hogy tetszek neki, de nem. Az életem többről szól, mintsem odaadjam magam a FŐNÖKNEK... Jó érzés, eljutni egy pontig, ahol végre megszereted saját magad, és tökéletesen megbízol a saját raciomális elmédben. De én most nem bízok benne.- Vagy talán ne ma este.

-Programod van?

Már majdnem rávágtam, hogy "Igen!", de valami nem engedte, hogy megszólaljak, így inkább fejcsóválással jeleztem, hogy nincs programom.

-Akkor ma este nyolckor értedmegy a szolgálati kocsi.

-De....

-Semmi de! Kell a munka vagy sem?- persze, hogy kellett, de milyen áron. A mosolya most is tökéletes volt.

Mire a busszal hazamentem, és lerogytam a kanapéra a nappaliban, az óra már majdnem tizenkettőt mutatott.

A délutánt pakolással, és némi felkészüléssel töltöttem. Hat felé elkezdtem kicsinosítani magam. Felvettem egy fekete térdig érő ceruzaszoknyát, hozzá egy pink búzt. A kis fekete magassarkú szandál, nem volt valami kényelmes, de nem akartam valami otromba cipővel megtörni a ruha okozta kecsességet. Ez épp így volt tökéletes. A hajam szokásához hűen úgy állt ahogy akart. Az ujjaimmal átfésültem és újra csatoltam. Nyolckor pontban egy fekete Audi állt meg a ház előtt. Egy magas öltönyös pasi szállt ki, akit eddig még sosem láttam.

- Tessa Bishop? A nevem James Morison. De hívjon csak Jamy-nek. Én fogom naponta munkába vinni és hazahozni is. Amolyan kirendelt sofőr, mindenes, és jó barát vagyok.- Az erős izmos James, széles mosollyal lépett az Audi hátsó ajtajához, kinyitotta, és besegített. Hát, legalább egy barátom már volt.

Elindultunk, és húsz percnyi út után megálltunk a város egyik legfényűzőbb étterme előtt. Minden csili-vili, és csupa pompa volt.

Tévedés lett volna? 1.rész

2017 augusztus 9, szerda

Azt hiszem a mai világban egyre többen vagyunk, akik nem "időben" vesztik el a szüzességüket. De mi van akkor, ha a szüzesség elvesztése nem úgy alakul ahogyan te szeretnéd, még akkor sem, ha "eleget" vársz vele?

 

Tess vagyok, 23 éves. Ugyan erről mindenki tud, szinte nyílt titok az emberek előtt, de ez az utolsó félévemet töltöm az egyetemen, és még szűz vagyok. Ciki vagy nem, de a legjobb barátnőm már hónapok óta akciózik, hogy elveszítsem valakivel, valahol. Igen, már az egyéjszakás kaland is megfordult a fejemben, de eddig még nem vitt rá a lélek. De talán majd most.

Szombat délután van, és már teljesen bezsongtam, mivel a barátaimmal megyek este bulizni. És végre eldöntöttem. Ma este elveszítem. Holnp után állás interjúm lesz, és a munkát már nem fogom szűzként kezdeni.

Feltúrom a szekrényem, előveszem a legszexibb csipkés fehérneműmet, amit még Julia a barátnőm vett nekem, és erre felveszek egy farmer rövidnadrágot, és egy horgolt vörös felsőt. Egyszerű, de csinos, és szexi a ruhám. Tegnap este már leborotváltam a lábam, meg minden mást is. Vörös rúzst kentem az ajkaimra, majd bedobtam a táskámba. A hajam leengedve tökéletesen keretezi az arcom. Juli hamar odaér hozzám, és mikor beengedem elkerekedik a szeme.

-Tess eddig miért nem volt rajtad ez a csodás felső???- látom rajta hogy tényleg tetszik neki a látvány, épp úgy ahogy nekem is mikor a tükör felé fordulok.

-Indulhatunk?- kérdezem mikor az óra már hetet üt.

- Bizony, hogy mehetünk.- ahogy végigmegyünk a főúton, minden pasi megfordul utánunk. A buszon, az egyik srácnak majdnem kiesik a szeme. Mire megérkezünk a klubba, már mindketten biztosak vagyunk benne, hogy csinosak vagyunk.

Az első pár kör pia pont elég arra, hogy feloldja bennem a gátlásokat. Juli beállt a pult mögé, hisz ő dolgozni jött, én meg nézelődni kezdek. Csak egy percbe telik, hogy meglássam az engem pásztázó sötét szempárt.

Most kell arra gondolnom, hogy szexi és kívánatos vagyok!- Nem vagyok biztos magamban annyira, hogy odalépjek a sráchoz, így hát elkezdek szemezni vele. Csak percekre van szüksége, és már oda is jön hozzám. A zene elég halk ahhoz, hogy ne kelljen ordítania amikor bemutatkozik.

- Szia. Elég hamar kiszúrtalak, Josh vagyok! - kezetrázunk, majd leül mellém.

- Szia Tess vagyok!

- Hogy lehet az, hogy egy ilyen csinos lány egyedül iszogat egy ilyen helyen?

- A barátnőm itt dolgozik, - mutatok Julira.- Meg amúgy is, szombat este az ember lánya ne üljön otthon egyedül nem?

- Igazad van.- a keze óvatosan a combomra siklik, és ez kifejezetten izgató érzés. De, hogy ne legyen tolakodó, hamar el is veszi onnan, majd visszaejti az ölébe.

Beszélgetni kezdünk egy pár dologról, tekintetem néha elvész a sötét szempár mélységében, majd olyan fél óra után, már egy taxit int le, és mondja meg a sofőrnek a saját címét. A taxi hátsóülésén, egyre jobban simogatjuk egymást, de a csókra még várnom kell. Legfeljebb 10 perc lehetett, mire a kocsi a klubbtól elér Josh lakásáig. Besétálunk az előcsarnokba, majd beszállunk a liftbe. A félhomályban egyre izgatóbb lesz a nedves ajka. Meg akarom csókolni, de nem tehetem. Azt se tudom, hogy fogjak hozzá. Mikor felérünk a negyedik emeltre, kézenfog, és egy tölgyfa ajtóhoz húz. Kinyitja az ajtót, majd mikor belépünk, bezárja s a kulcsot az ajtóban hagyja, majd szembefordul velem. Megfogja a csípőm, és nekinyom a falnak. Ajka rátalál az enyémre, és végre megtörténik. Aljkaim közé engedem a nyelvét, mely heves táncba kezd az enyémmel. Először csak lágyan, majd egyre precízebben járja be a számat.

Az alkohol hatása viszont kezd eltünni, így újra idegesség fog el. Eltolom magamtól ezt a görög istent, és egy percet kérek. Berohanok a fürdőszobába, és hogy nyugtassam magam, megmosom az arcom, majd belenézek a tükörbe. A rúzsom szélei kicsit elkenődtek, a hajam még mindig tökéletes, a szememet pedig szinte feketére festette a vágy.

Nyugi, minden rendben lesz. Csak megmondom neki, hogy legyen óvatos, és annyi. Végre ráveszem magam, kimegyek és meglátom őt a kanapén ülni. Melléülök, és a szemébe nézek.

-Josh, én még....- eddig is tudtam, hogy ciki a dolog de most nem tudtam kimondani.

-Őőő.. Te szűz vagy?- elkerekedik a szeme, én pedig abban a pillanatban, mikor bólintok, elsüllyedek a föld alá, majd meg se várom, hogy mit mond, megfogom a cipőm meg a táskám, és elrohanok a lakásból.

 

A másnap reggel, fejfájással, és frusztráltsággal indul. A telefonom villog, Juli érdeklődik az este felől, de nincs kedvem beszélni róla. Eddig is egy nyámnyila embernek tarthatott, de ezek után már tuti, hogy az vagyok.

A nap hamar eltelik. Este kikészítem a másnaphoz, a fekete kosztümöt, és egy bordó inget, majd lefekszem és lelki szemeim előtt látom, ahogyan Josh ideges szempárral utánam kiált, hogy várjak. Nehezen alszom el.

Már a buszon ülök, a kávémat iszogatom, és próbálom összeszedni a gondolataimat.

Ui.: Hogy mi is lesz, az interjún, és találkoznak-e még Josh-al az elkövetkezőkben kiderül.

Nyári utazás

2017 augusztus 8, kedd

Imádok utazni, és ez azt hiszem nem is meglepő. Fiatal családok és baráti társaságok ezrei mennek együtt nyaralni, vagy csak egy hosszú hétvégére, valamerre. Hát, mit ne mondjak, engem nagyon megihletett a néhány napos környezetváltozás :)

A késő délutáni napsugarak még mindig nagy erőkkel próbálják bebarnítani minden porcikámat, amit csak tudnak. A madarak csicsergése, és a gyerekek folyamatos visongása nem hagyja, hogy elaludjak a napon. Valami furcsa oknál fogva felnézek, és még épp időben rántom magamra a takatót, amikor a két barátnőm odarohannak, és a hajukban lévő összes nedvességet a hasamra csavarják.

- Ezt neked ha már nem jöttél be a vízbe!- hangosan kacagni kezdünk, majd ők is mellém heverednek, és elkezdjük felmérni a terepet. A csajok nagyrésze, vagy kórosan sovány (elöl deszka hátul léc), vagy épp az ellentettje. Szinte kimerném jelenteni, hogy mi hárman vagyunk a legjobb csajok a strandon.

- Nézd!- Mutat Vera egy magas kockahasú jóképű idegen felé, aki le sem tudja venni a szemét rólunk,- Egész idő alatt téged nézett!- Majdnem feltör belőlem a már eddig is elfolytott kínos röhögés, de nem engedek teret neki. A hasamra fordulok, és épp ekkor meglátok valamit. Három szinglinek tűnő srác néz minket. Ismerősek, és hamar rájövök, hogy egy szálláson vagyunk.

- Őőő... csajok, ezek tényleg azok a srácok, akik a mellettünk lévő szobában vannak?- a fejemmel a srácok felé biccentek, és a csajok hírtelen elpirulnak.

- Kiszemeltek minket, épp úgy ahogy mi őket tegnap este.- Nevet Vera. Ekkor a három srác, megindulnak felénk, és mikor odaérnek, széles mosollyal kérdeznek meg minket, hogy van-e még hely számukra, itt mellettünk.

- Persze, van hely! - Mutatok a fűtengerre, ami körülölel minket. A három jóképű, izmos pasi lerakra a törölközőjét, és leülnek velünk szemben.

- Épp kártyáni akartunk, van kedvetek csatlakozni?- Kérdezi a legidősebbnek tűnő, feketehajú srác (Utólag kiderült, Mátyásnak hívját, a barátai, pedig SoPi ( a neve kezdőbetűiből szabadon (Somogyvári Pisti) így nem keverik a két Pistit) és a Verával szemezgető Pisti)

- Hát, elég jók vagyunk a kártyajátékokban, úgyhogy jobb ha féltek.- Húzza bohókás mosolyra az ajkait Kata.

-Akkor legyen téte is a játéknak!- mondja SoPi, és máris keverni kezdi a kártyapaklit.

- De nem lehet semmi nagy összegű, pénz vagy egyébb szolgáltatás!- jelenti ki Matyi, és rámmosolyog. Ez az apró görbület az arcát fiatallá, és fenségessé teszi. Olyan lesz tőle, mintha soha semmi gondja nem lenne az életben. Szív döglesztő, és amint abbahagyja a mosolygást, máris azt kívánom, bár visszatérne az arcára.

Addig játszunk, míg a csodás nappali fényt, elkezdi felváltani, az alkony vöröses, bordós színkavalkádja. Ekkor magunkra veszzük a ruhánkat, és elindulunk, a közeli étterembe vacsorázni. Matyiék nem tágítanak mellőlünk, és kijelentik, hogy bizony ők állják a vacsorát.

Miután rendeltünk, mindenki beszélgetni kezd, de én nem. Csak nézem, ahogyan a nap lebukik a folyó mögött elterülő erdő lombjai mögött. Szinte egy csoda az egész.

Hamar kihozzák az ételünket, így nem telt sok időbe és már teletett pocakkal indultunk az étteremből, a szálló felé. A fiúk reménykedtek abban, hogy a sok győztes kártyaparti után, még kapnak valamit, de mivel mi másnap már reggel indultunk is haza, így meghagytuk nekik az elérhetőségeinket, és már mentünk is aludni.

Elsuhanó fák között..

2017 július 24, hétfő

Van az a pillanat amikor rohannod kell a vonathoz, és eszedbejut, hogy megint eltelt az a néhány nap, amit a családoddal tölthettél. Amikor idegesen elköszönsz, magadhoz szorítod azt aki kivitt az állomásra, és beszállsz abba a járműbe, amely elszakít tőle. Megvárod míg elindultok, és már nem látod őt integetni, és ekkor összetörsz. Könnyek morzsolódnak el a szemedben, és olvadnak egybe a ruhád anyagával, ha ráesnek. Végig gondolsz mindent, és rájössz, hogy valakitől elfelejtettél elköszönni, emiatt gyorsan előveszed a telefont, hogy felhívd, és bocsánatot kérj, pedig igazából nem a te hibád az egész, hanem a vonaté, mert az nem vár meg.

Kinézel az ablakon, és a könnyek tengerén át nézed az elsuhanó otthonodat, és azt érzed, valami megint itt maradt belőled. Egy részed ide tartozik, és akármilyen jól is érzed magad az új életedben, mégis azt tartod, hogy ez a te otthonod. Ez a kicsi város, amely annyi boldogságot, és szeretetet, mégis sok bánatot is okozott neked, azzal, hogy itt éltél. Soha nem találsz olyan helyet, ahol csak jó fog történni veled, hisz az élet nem ilyen. Erősen kapaszkodsz, és tartod magad ahhoz, hogy mindkettő az életed része, de legbelül tudod, hogy csak a szülővárosodban érezheted igazán otthon magad. Sírni szeretnél, és átkozni azt, ami elválasztott a szeretteidtől, pedig tudod, hogy beszélhetsz velük, nap mint nap, de fáj, hogy nem láthatod, és nem ölelheted magadhoz őket.

Ahogy elkezded magad mögött hagyni a szeretteidet, akkor érzed legjobban mennyire hiányoznak, és mennyire szereted őket, annak ellenére is, hogy vannak nézeteltérések, de hol nincsenek? Egyszerre fáj, és mégis kicsit jó is kiszakadni a családból, hiszen nagyon szeretjük őket, és emiatt fáj, de tudjuk, hogy ez lesz a vége, hogy a kisgyermek felnő, és senki nem mondja meg, de ez a legnehezebb az életben. Felfogni, hogy mennyire szereted a másikat, aki nincs melletted. Ha erős a kapocs amely összetart benneteket, legyenek barátok, rokonok, vagy épp a szerelmed aki nincs veled, hiába a távolság és a keserűség, mégis megmarad a kapcsolat, sőt még erősebbé is válik.

Erősnek akarsz mutatkozni, hogy senki ne lássa azt, hogy összetört az elválás, így előveszel  egy könyvet, vagy éppen boldog zenéket, kezdessz üvöltetni a füledbe, hogy elvonja a figyelmed arról, hogy megint egyedül vagy, és senki nem segíthet abban, hogy ne legyen így. Ugyan a barátok enyhítik azt az űrt, ami a szívedet nyomja, de soha nem töltik ki teljesen. Minden nap felkelsz, felöltözöl, és magadra öltesz egy álcát, amely kifelé azt mutatja, mennyire jól vagy, és milyen boldog életed van, majd este, mikor hazaérsz, és egyedül ülsz a kanapén, és körbevesz a csend, és a nyomasztó magány, hírtelen lehullik ez a maszk, és sírni kezdesz. Aztán mecsörren a telefon, és tudod, hogy az egyik szeretted az aki keres, emiatt újra magadra öltöd ezt az álcát, hogy a hangod boldog legyen, de legbelül egyre kisebb darabokra törsz.

Vajon meddig mehet ez így tovább? Vajon meddig törhetsz össze anélkül, hogy ezt mások észrevegyék?

Szirénként egy viharos tengeren

2017 július 5, szerda

Mindannyian ismerjük a szirénekről szóló mondákat, legendákat. Csodás hangú, de gyilkos természetű tengeri nimfák. A hangjuknak képtelenség ellenállni.

 

A tenger jobban háborog ma, mint eddig bármikor. Féltem a matrózaimat, de legjobban a kabinomban alvó csodálatos lány életét féltem. Az utolsó portyánkon találtam, és épp olyan volt, mint mi. Sötét göndör haja, szinte fekete szeme nem is evilági kincsként csillogott, mikor meglátott. Velünk akart jönni, én pedig nem tudtam neki nemet mondani. Túlontúl vágytam rá. Így került ez a csodás tolvaj a Joly Rodger fedélzetére. Mindenki az ő kegyeit kereste. Olyan lett itt mintha a kapitányi rangot átadtam volna neki. És Istenemre mondom, bár lehet nekem olyanom nincs, hiszen egy kalóznak nincs Istene, de mindent megadnék ennek a csodás lánynak, amire csak szüksége van.

- Jó reggelt!- hallom meg a hangját még a dühöngő viharon át is. Hátra nézek, és ő mosolyogva áll a fedélzeten, egy kötélbe kapaszkodva, nehogy leessen.

- Menj vissza a kabinba! Ne érdekeljen, mi van itt fent! Amíg le nem megyek hozzád, vagy valaki más, akit én küldtem addig maradj ott!

Persze, hogy nem hallgat rám. Dacos arccal néz rám, és odalép az egyik meglazult kötélhez. Meghúzza, és újra köti a csomót. Mosolyog, mikor egy nagyobb széllökés ingatja meg a hajót, és ő a vízbe zuhan. Utána akarok ugrani, de lefognak.

- Senki nem akar kapitány nélkül tovább hajózni! Maradjon itt, majd John utánamegy a lánynak.- John beugrik. Flinn az elsőtisztem odaáll a hajó oldalába, erősen kapaszkodik az immár megerősített kötélbe, és nyugtalan pillantásokat vet, hol rám, hol pedig a víz felé. John tapasztalt úszó. Tudja, hogy találja meg nekem a lányt, de vajon életben lesz még addigra? A másodpercek óráknak tűnnek, míg egyszer csak Flinn mosolyogva be nem dobja a kötelet a vízbe, és megkéri a többieket, hogy segítsenek neki. Kihúzzák a két embert, és a sötét szempár kutatón felém villan. Szinte ugrok a lány felé, felveszem, és leviszem a kabinba, dacolva a hajót dobáló tengerrel. Lefektetem az ágyra, és mélyen a szemébe nézek.

- Mondtam, hogy maradj a kabinban. Miért nem hallgatsz rám?- lesújtó pillantásomért cserébe csak mosolyog, és a kezét a kezemre teszi.

- Ne aggódj! Már jól vagyok.- A másik kezében szorongat valamit. Odanyúlok, és egy halas medál van benne. Egy delfin, és egy cápa összekulcsolódva.

- Ez a tied?- A szívébe bánat költözik. A szeméből egy könnycsepp indul útjára, végig azon a szép arcán.

- Még a szerelmemtől kaptam. Tudta, hogy imádom a tengert. Ott a vízben... Őt láttam.- Sírni kezd. Teljes testében remeg.- De, a tenger volt az ami elvette őt tőlem! A tenger és azok az átkozott szirének!- Könnyeit lassan felváltja az erőteljes düh. Kezébe szorítja a medált, olyan erősen, hogy kiserken a vére.

- Maya! Hagyd ezt abba! Szirének nem léteznek! Az a férfi, akit szerettél... viszont szeretett téged?- a szívem sajog. Nem akarom tudni mi is az igazság. Félek, hogy elveszítem ezt a gyönyörű nőt. Őt, akit nem szeretek igazán, mégis vágyom rá. Vágyok az érintésére, és minden csókját a magaménak akarom tudni. Csak ő kell nekem, senki más. Olyan erősen tud szeretni, ahogy még a saját anyám sem szeretett.

-Igen. Azt mondta visszajön értem. Veszünk egy hajót, és együtt fogjuk körbe utazni a Földet. De nem! Csak egy ember tért vissza, a "Süket Matróz". Talán ismered is. Joseph Turner a neve.

Hallottam már a "Süket Matrózról" aki énekel minden éjszaka, és mégsem hall semmit. A monda úgy tartja, hogy egy szirén énekelt neki, ám a férfi szíve másért dobogott, így nem akarta meghallani a csodás éneket. A szirén megátkozta, és azóta nem hall mást csak azt a keserű dalt, amelyet azon az este a szirén énekelt neki. Semmi nem tompítja azt a dalt, mely szinte az őrületbe kergette szegény ördögöt.

- Ő mesélte mi történt. A hajó borzalmas állapotban volt mikor befutott a kikötőbe. Én kiöltözve vártam rájuk.

- Erős vagy Maya!- a vállára tettem a kezem.- Erős és csodálatos.- odahajoltam, hogy megcsókolom, de felpofozott, és ellökött magától.

- Én a halott szerelmemet siratom. Nem tudok megint szerelmes lenni, és nem is akarok. A barátom vagy? Vagy az ellenségem?

- A barátod!- Vágtam rá, mire bólintott egyet, és kezével a kabin ajtajára mutatott. Kimentem, és meghallottam valamit, amit eddig még soha. Rossz vizekre sodort a vihar. Ez a szirének szigete. Kimentem a fedélzetre, és láttam, ahogy John és Flinn beugranak a vízbe. De nem tudtam segíteni nekik. Csak a dallamra tudtam koncentrálni, és arra az angyali hangara, amit most hallottam először. És egyben utoljára is. Maya kilépett mellém, a fülei le voltak kötözve, és egy másodperc alatt rángatott vissza a kabinba. Megmentette az életem. Az én fülemet is bekötöttük, és kimentünk, hogy azokat, akiket lehet, még megmentsünk. Mit ne mondjak csak mi ketten éltük túl a szirének támadását.

Francia csodák

2017 július 4, kedd

Ma ellátogatunk a "legelzászibb" városba, Franciaország egyik legcsodálatosabb kisvárosába, Colmárba. A francia "kis velence" egy csodálatos város.

 

Minden akkor és ott kezdődött, a Lauch folyó partján, amikor végre körültekintettem ebben a csodás városban. Azt hiszem minden országban lesz egy olyan város, amely hozzánő a szívemhez.

Théo ma reggel is korán nyitotta ki a kis virágüzletet, mint az elmúlt egy hónapban minden reggel. A nagyapja halála után az üzlet az ő kezébe szállt, s ő épp olyan nyugodtan és becsületesen dolgozott, mint azelőtt. Imádtam ott lenni, és nézni, ahogy szebbnél szebb csokrokat készít. Ma is bementem hozzá késő délután. És persze minden nap arról beszélt nekem, mennyire nem ismerem ezt az országot.

- El kell menned Párizsba. Az a legfranciább hely.- Nevetett, miközben a durcás arcomat nézte.

- Csak a csokrokat kösd. Én pont elég franciának érzem ezt a várost is. Olyan csodás, hely, és itt vagy te is.- Odaléptem hozzá, és az ölébe ültem. Átölelt és egy gyors csókot lehelt az ajkamra.- Itt mindenből nyugalom árad. A fákból, a kis házakból. Ennél szebb helyen nem is lehetnék.- Durcás arcomat felváltotta az elrévedező tekintet, és a boldog mosoly. Komolyan gondoltam.

Théo bekapcsolta a rádiót, melyben tradicionális francia zene ment. Imádtam. A harmonika minden hangja tökéletes harmóniát alkotott a többi hangszerrel.

Kiugrottam az öléből és táncra perdültem a kis bolt kellős közepén. Persze incselkedtem Théo-val. A szoknyámat egyszer- kétszer meglibbentette a lágy szellő. Élveztem, ahogy figyeli minden mozdulatom. Felkaptam egy szál vörös rózsát az asztalról, és olyan óvatosan fogtam meg, ahogyan csak a legnagyobb szerelmet tudjuk óvni minden sérüléstől. A zongora, mely átvette a harmonika helyét egy lassú dalra hívogatott. Théo látta, hogy így nehezen tudok érvényesülni, így felállt a székről, karjai körém fonódtak, és táncolni kezdtünk. A virág kiesett a kezemből, és mi mind a ketten egymást figyeltük. A lépteink halkak voltak. Mintha csak macskák járnának a háztetőn. A zene andalító, lassú ütemére mozogtunk, úgy mintha évek óta gyakorolnánk. A lassú tempó miatt persze összesimultunk. Kezeimet Théo nyaka köré fontam, és így táncoltunk. A folyóról visszaverődtek a nap utolsó sugarai, reményt adva egy finom mézédes csóknak. A város egyre csendesedett, az utca világítását felkapcsolták. Théo bezárta a boltot, és kezén fogott.

- Gyere velem.- mosolyát még ez a kevés fény is tökéletesen megmutatta.

A sétálóutcán néhány utcazenész játszott, a turisták pénzt dobáltak nekik. Az éttermek teraszán borozgató fiatal és idősebb párok beszélgettek. Minden olyan csodálatos volt. A kisvárosban este mindenki közvetlen lesz veled. Mindenki, aki ismert minket nagyot köszönt. Théo barátai kurjongattak, mikor elmentünk előttük. Kicsik voltunk mikor megismertük egymást Théoval. Első látásra szerelem volt. De sokáig csak barátok voltunk. Aztán egy bál alkalmával egyedül álltam a táncparkett mellett, és ő felkért. Azon az estén megtörtént az első csók. Azóta mindenki tudja, hogy  szeretjük egymást, és nem is válunk el soha többé.

http://m.cdn.blog.hu/me/megicaleurope/image/0_634.jpg