Egy Olasz Nyár /levél Lotténak/

Kedves Lotte,

Csendes a reggel. Túl korán van még. Mindenki alszik, míg én már az utcákat járom. Nem akartam egy percet se kihagyni. A keskeny olasz utcák között szinte táncol a napsugár. Minden olyan vidám. A házak és a pálmák, leanderek olyan egzotikussá teszik a látképet. Nem messze a tenger morajlása és a bazsalikom édes illata teszi teljessé a pillanatot. Tényleg itt vagyok. El sem hiszem. A boltok, és az éttermek még zárva vannak, de a nap nagy részét úgyis lent töltöm majd a parton, limoncello-t iszogatva, egy napernyő alatt, vagy a tengerben úszkálva, míg lila nem lesz a szám széle a hűs víztől.

- Buongiorno signorina!- Kiált utánam egy jóképű olasz férfi, mosolya elszédít. Mosolygok, majd miközben odaintek neki belekortyolok a kávémba. A nap már most olyan melegen tűz, nem is értem, hogy bírják ezt az olaszok.

Ó Lotte. Bárcsak itt lennél velem. Bárcsak együtt néznénk az azúr kék tengert, melynek hullámai lassú táncot járva nyaldossák a homokos partot. A levegőben a déli gyümölcsök édes illata kering. Füge, barack, nektarin, és szőlő ízét érzem a számban szinte azonnal amint megérzem az illatukat.

A harangok halk csengése jelzi, hogy ideje ennem. Tenger gyümölcseit fogyasztok, egy kis pestos tésztával. Az étteremben épp az egyik kedvenc olasz számunk megy. Az ebédemet a L'italiano ismerős dallama kíséri.

Képzeld Lotte, itt tényleg más az ételek íze. Olyan ez mint a Paradicsomban. Helyes pincér szolgál ki. Mosolya épp olyan, mint a reggeli férfié. Van valami erotikus abban ahogy a férfiak itt egy mosollyal képesek flörtölni.

Amíg éhes nem leszek visszamegyek a tengerpartra. Néhány hajó mellett megyek el. Elképzelem ahogy kihajózok azzal a sármos férfival akit reggel láttam, és a fehér vitorlás hajó fedélzetére fekszem napozni, miközben ő bekeni a hátam....

Aztán rájövök, hogy ez csak egy álom volt. A csodás meleg napsütés elaltatott, édes álmomból az alkony kissé hűs szellője ébreszt fel.

Végre nyüzsög a város. Azt mondtad, minek jövök el egyedül, de aztán beláttad, hogy egyedül is épp ennyire fogom élvezni. Ennél szebbet el se tudok képzelni. Épp egy szőlőt eszem. Délelőtt a piacon vettem. Isteni az íze. Olyan mintha egy-egy apró kis napsugarat ennék.

A partra néz a teraszom. Mindenki ott táncol, miközben igazi olasz zenét játszanak. Csodálatos. De veled sokkal jobb lenne. Én drága barátnőm. Úgy érzem végre megtaláltam a helyem.

Az esti harangszó ágyba szólít. Jóéjt. Jóéjt drága Lotte. Holnap új levelet írok neked.

Ölellek, Maria.

Napsugarak

Téli álomból ébredtem fel. Olyan vagyok, mint a fák. Amint megérzem az egyre erősödő nap sugarait máris felébredek.

Gyere velem most a reggeli erdőbe. Képzeld magad elé a kedves kis gerléket, a kisebb és nagyobb madarak hangjait. Csak sétálni fogunk. Elviszlek oda, ahol a szíved megpihenhet egy kicsit. Még épp csak ébredezik az erdő, de a madarak már fent vannak, csodás énekükkel ébresztik fel a fákat. Minden zöld, és minden napfényes. Ugyan a napsugarak még majdnem párhuzamosak a talajjal, de épp ezért ilyen hihetetlenül csodálatos az egész. Hallod ahogy a közeli patak vize csörgedezik. Valami újraindul benned. Az aprócska patak vize, és a véred egyszerre folyik ki-ki a maga medrében.

Olyan boldogság, olyan harmónia ez, ami segít, hogy tovább lépj. Ismered azt az érzést, amikor mindenről a múlt jut az eszedbe? Legyen az egy hely, egy aprócska tárgy. Nos, velem is ez volt. Sokáig nem is tudtam, miért van ez. Majd rájöttem. Nem a tárgyakban volt a hiba, hanem bennem. Nem tudtam továbblépni, vagy nem is akartam? Hát nem tudom. De inkább arra szavazok, hogy nem is akartam. Nem kezdtem ismerkedni, csak azok voltak nekem, akik addig is ott álltak mellettem, és nem is értem, miért sírtam, ha nem tettem az ismerkedés érdekében semmit.

Nos, de itt az erdőben, ahogy a hajnali harmatos fűbe ültem, kezemben egy gitárral, és egyszerű kis dallamokat játszottam le, közben néztem a madarakat, az év első napsugarait valami elkezdett bennem kinyílni, mint egy virág. Ez a valami a remény volt. Remény arra, hogy a holnap sokkal szebb lesz, mint a ma. Arra is, hogy számomra is létezik valaki aki csak engem akar, aki elfogad olyannak amilyen vagyok, csak meg kell keresnem. És ha nem lépek ki a négy fal közül soha nem is találhatom meg. De a remény segítséget adott. Éreztem, hogy menni fog.

Ne add fel! Mindig van remény, még akkor is, ha épp azt hisszük nincs. Mert a szívünk legbelül tudja mi kell nekünk. Ha pihenés kell, hát azt ad. Ha pedig remény a boldogságra, akkor reménnyel telik meg. Higyj neki. Lehet, hogy néha vak, és néha nem kellene rá hallgatnod, de tudod mit, élj a mának! Hagyd, hogy a szíved vezéreljen. Akkor is, ha csak egy napra engeded meg neki. De azért vigyázz magadra. Engedj meg magadnak sok mindent, de a józan ész határain belül maradj!
Most pedig nézz bele a tükörbe!

Mit látsz? Én egy kedves, szeretetre érdemes embert látok. Neked is azt kell. El kell hinned, hogy nem csak te tudsz szeretni, hanem te is épp olyan szerethető vagy, mint bárki más.

Szóval, menj ki a természetbe, és találj rá önmagadra!

Amélie csodálatos élete /filmajánló/

Betegen fekve az ember mindent el tud képzelni a külvilágról. Valami furcsa oknál fogva, én ilyenkor filmeket nézek, és semmi mással nem tudnám jobban elütni az időt, azt hiszem.

Már egy ideje motoszkált bennem a kíváncsiság, hogy megnézzem az Amélie életéről szóló filmet, de valahogy soha nem voltam hangulatban. Azt hiszem mind voltunk már olyan helyzetben, hogy nem éreztük a reményt. Mindegy, hogy miben reménykedtünk, legyen az szerelem, vagy szerencse stb. Mindig vannak mély pontok az életünkben, és az enyém az utóbbi időben tele volt velük. Vagy csalódtam, valami miatt, vagy csak egyszerűen nem láttam az élet csodás pillanatait, így nem voltam felkészülve arra, hogy valami olyat lássak, amiben épp erről esik szó. Én nem fogom elmondani mi a cselekménye a filmnek, nézze meg mindenki :P Hanem ahogy megnéztem, nagyon sok minden felötlött bennem.

Ez nem egy tipikus hollywoodi love story. Én személy szerint IMÁDTAM minden pillanatát. Amikor elkezdődött, nem voltam biztos benne, hogy végig nézem, túl nehezen raktam össze az apró kis morzsákat (Ki, mit miért tesz?) De lassan elkezdett összeállni a kép a fejemben, és lássatok csodát, egyszerűen fantasztikus, amit ez a film kihozott belőlem. A szerelmet más perspektívába állította a szememben. Azt, ahogyan megismerkednek, ahogy minden pillanat rejtélyes, de mégis olyan tökéletesen illik a szereplőkhöz.

A film végén csak egy könnycsepp hagyta el a szemem, és az is azért, mert a történet magával ragadott. Én is épp olyan álmodozó vagyok, mint Amélie így tökéletesen azonosultam a karakterrel. Átéreztem minden örömét, fájdalmát, minden jó és rossz cselekedetét. Ebben a szomorkás időjárásban is napsugarat költöztetett a szívembe. Talán azért, hogy könnyebben menjenek a mindennapok.

Egy idézet viszont nagyon erősen gondolkodtatóba ejtett.

Talán a film három negyedénél hangozhatott el: " Az Élet egy olyan előadás próbája, melyet sose tartanak meg."

Gondolkodás közben arra a következtetésre jutottam, hogy csak a most van. És próbálkozni kell. Mit ér az élet, ha nem próbálkozunk? Miért is akarjuk mi mindig megóvni magunkat mindentől, ahelyett, hogy belevágnánk valami újba. Olyan ez, mint a medence, a nagymama, és az unoka. Akár milyen hideg is a víz, a nagyi lassan fog belemenni, lépésről lépésre halad a medence lépcsőjén, és közben minden lépésnél fintorog a kellemetlennek megélt hideg víz miatt, míg az unoka neki futásból fejest ugrik a vízbe, és az adrenalin löket miatt, nem is érzi már hidegnek a vizet.

Soha nem mertem belevetni magam a dolgokba, és ezután se fogok mindent megváltoztatni magam körül, de igenis próbálkozni kell. Mert abból lehet valami, de a semmi mindig csak semmi lesz.

Ha egy jó kis filmet akartok megnézni, csak ajánlani tudom az Amélie csodálatos élete című filmet! Engem magával ragadott, de lehet csak azért, mert hasonlítok a főhősre :P

Jó filmnézést!

Hólepel

Csak egy pillanatig állj meg.

Csönd. Hallgasd a szíved dobbanását. Csak állj meg, és hunyd le a szemed. Lépj egyet, hallgasd ahogyan ropog a hó a lépted nyomán. Nyisd ki a szemed!

Halk neszeket hallasz? Igen ezek az állatok. Egyre nagyobbak a hópelyhek, már semmi nem sötét. Minden fehér, és minden nyugodt. Bár elmondhatnám neked milyen is ez. Milyen az, amikor a hideg már nem zavar, amikor a szél már nem fagyaszt meg. Milyen az amikor újra gyermek vagy, és kiszaladsz a hópelyhek közé, és ugrálsz, kinyújtod a nyelved, és semmi más nem érdekel, csak a pillanat. Nem érdekel, hogy mások mit gondolnak rólad, nincsenek gondok, nincs bánat, most újra gyerek vagy, és BOLDOG.

Aztán felfogod, hogy nem vagy gyerek. Nem lehetsz az, és nem is teheted már meg, hogy csak a pillanatban légy jelen, és ekkor megtörténik. Kinyitod a szemed, és látod, ahogy a hó belep mindent, és még ad neked pár percet. Hiába vagy fenlőtt, hiába vannak gondjaid, hiába sírsz, attól még ott lesz benned a gyermek, aki csak boldog akar lenni, és lehet, hogy az élet elkezdi elvenni őt tőled, felelősséget akaszt a nyakadba, és elvárásokkal bombáz, de SOHA ne engedd el őt. Az a gyermek te vagy! És a hó, ami egyre csak hullik, az a szeretet. Az amit mások adnak neked. Akár csak egy jó szó, egy ölelés, egy kis elismerés. Ez mind segít, abban, hogy újra megéld a gyermeki önfeledt boldogságot.

Emlékszel még? Arra, amikor még a legnagyobb gondod a lehorzsolt térded volt, vagy az, hogy játék közben piszkos lett a ruhád, és aggódsz mit szól majd ehhez az anyukád? Nem? Keresd meg azt a gyermeket, aki a csínytevésben élen járt. Azt, aki minden újdonságban a kihívást látta, (legyen az biciklizés, vagy rollerezés fagyival a kezedben esetleg fára mászás, vagy a nagyobb testvér lebírkózása). Ugye ott van még? Megtaláltad? Akkor szorítsd meg erősen.

Mi lenne az amit megtennél a gyermek önmagaddal? Mit mondanál neki, ha ott állna előtted?

Én tudom. Ha itt lenne előttem a kicsi én, magamhoz ölelném szorosan, és két dolgot mondanék neki.

Elsőként:

Most vannak veled, akiket szeretsz, mutasd meg mennyire szereted őket! Tanítsd meg őket arra, hogy mekkora szívük van, és közben te is tanuld meg mennyire jó gyermeknek lenni.

És még azt:

Hiába bántanak. Hiába csúfolnak. Jó ember vagy Picúr! És jó ember leszel! Nagy szíved van, használd jóra. Azt a szegény összetört szívedet, amin ma már vagy ezer ragtapasz van, mégis képes szeretni. Gázoljanak át rajtad százan, ezren is. Te tartsd azt amit már gyermekként is. Ha megdobnak kővel dobd vissza kenyérrel. Ne bánts meg senkit. Ennél te sokkal többre vagy képes.

És aztán vége. Eláll a hóesés, és ott maradsz, szemedből könny csordul, rájössz mennyi elvesztegetett év van mögötted, mennyi szeretet és fájdalom, és semmi másra nem gondolsz, csak a hóra, és a gyermekre, aki voltál.

Tévedés lett volna? 3. rész

Minden csupa pompa, meg csili-vili volt.

Nem engedhettem meg magamnak ezt az estét. Itt minden aranyozott volt, és szinte vakított a csodás kristály csillár a plafonról. Nagyon nem illettem ide.

Ahogy beléptem, máris egy pincér ugrott elém, vagy ki tudja hogy került oda, egyszer még semmi, aztán egy magasra nőtt pingvin állt meg előttem.

- Jó estét!- kifogástalan fehér fogsor, tiszta szinte frissen vasalt ing, és fekete vászonnadrág.- Van asztalfoglalása?

-Őőőő... Nem én foglaltam asztalt, hanem a leendő főnököm Josh Williams.

-Á Mr. Williams már itt van, kérem kövessen!

Egy pár asztal mellett elmentünk, jobban mondva a pincér suhant, én meg végigbotladoztam az utat. Az egyik székben megakadt a lábam, majdnem elestem, és akkor még örüljek, hogy nem szakadt ki a harisnyám..

Josh egy kifejezetten személyre szabott fekete öltönyt viselt, halvány barack színű nyakkendőt, és hófehér inget. Az öltönykabátját hanyagul dobta a szék támlájára, mikor felállt, hogy üdvözöljön. A mellizma, és a bicepsze szinte elszakította az inget.

Ha belegondolok, hogy milyen erős is volt... Hmmm...

ELÉG BISHOP!!! Most ne fantáziálgass.

- Csodásan fest Miss Bishop!- Rámvillantja makulátlan mosolyát, majd a székem mögé lép, és úriemberhez mérten kihúzza, és alám segíti.

- Köszönöm Uram, de úgy tudtam, nem ketten leszünk.- a szívem a torkomban dobog, és ekkor megáll mellettem a sofőröm, James. Felnézek rá, és rámmosolyog.

- Elnézést a zavarásért, Tess otthagytad a telefonodat és a pénztárcádat a kocsiban.- felémnyújtja a fekete telefont, és a pénztárcám, majd óriási mosoly kíséretében távozni készül, de nem hagyom.

- Köszönöm James, nem maradnál itt velünk? Elvégre ez egy kötetlen beszélgetéses vacsora, és nem ismerlek még szinte semennyire.- kemény pillantást kapok Joshtól, de most nem érdekel. James visszalép, és máris bólint felém.

- Ha nincs ellenvetés nagyon szívesen.- kihúzta a mellettem lévő széket, és leült. - Én sem ismerlek még, de ha Mr. Williams nem örül neki, elmegyek.

Erőteljes pillantást vetettem Josh felé, aki idegessé vált. Ez abból látszott, hogy megváltozott a testtartása. Gondolom nem volt hozzászokva, hogy nem az van amit ő akar. Ideges voltam. A gyomrom egy maroklabdára emlékesztető gombóccá zsugorodott. Kellett nekem eljönni. Inkább mondtam volna, hogy beteg vagyok, és le lett volna tudva. Josh bólintott, hogy maradhat az asztalnál újdonsült barátom, majd végighallgatta ahogyan mi ketten érdekes beszélgetést folytatunk. Rajta nem látszott, hogy akarna tőlem valamit. Amit elmondott az egyértelmű volt, de a viselkedése épp olyan volt, mintha csak egy haverral ülnék le beszélgetni.

James éppen a volt nejéről mesélt nekem, mikor a sármos pincér az asztalunkhoz lépett.

-Mit hozhatok önöknek?- A kezemben lévő étel és itallapot néztem. Nem volt valami drága, ahhoz képest amilyennek hittem.

- Az ital az én felelőségem!- Máris irányítani akart minket. - James maga vezet ugye? Akkor legyen két pohár félédes vörösbor, és Önnek James?

- Nekem egy pohár limonádé.

- Elnézést!- Felkapta a fejét, én pedig a legcsábosabb tekintetemmel néztem a picérre.- Nem szeretem a vörösbort! Inkább egy pohár narancslevet kérnék.- Josh egyre feszültebb lett.

- Akkor tehát egy pohár narancslé, egy limonádé, és egy félszáraz vörösbor.- ismételte a rendelésünket a pincér, majd rámmosolygott.- Mégvalamit?

- Nem!- széles mosollyal engedtem el a pincért, majd visszafordultam Josh felé.

- Csinos a blúzod.- Láttam, hogy a tekintete az ing legfelső begombolt részét pásztázza.

- Köszönöm.- Az este gyorsan eltelt. Minden olyan dologról beszéltünk ami a munkát érintette, beleértve James minden feladatát és igazán örültem, hogy van saját fuvarom, így nem kell tömegközlekednem.

Miután végeztünk a vacsorával, a pincér hozta a számlát. Josh kifizette mind a hármónkét, bár kértük, hogy ne tegye.

Amikor az ajtóhoz értünk, James elment a kocsiért, így kettesben maradtam a főnökömmel.

- Figyelj!- közelebb lépett hozzám.- Nem tudom miért szaladtál el legutóbb, de nem kell félned ettől a dologtól. Én még mindig kívánlak.

Nem akartam erről hallani.- Sajnálom, de a főnök tabu, másrészt pedig van valakim..

Esetlenül hazudok, ez már kiskoromban kiderült, de Josh eljátszotta, hogy hisz nekem.

-Mi?? De hát hogy???

- Így!- épp végszóra jött meg James a kocsival, meg se vártam, hogy kinyissa az ajtót, magamtól ugrottam be, és nagyon halkan mondtam neki, hogy minél hamarabb vigyen haza.

Őszi esős erdőben...

Egy csöndes erdőben lépkedtem. A levegő tiszta volt, és minden olyan káprázatos. Madarak csicseregtek, volt ott minden. A szarvasok bőgése, egy rohanó sündisznó apró neszei tarkították a már így is csodálatos erdő hangjait.

Egyszer csak, mint milliónyi hűvös csoda, esni kezdett az eső. Halkról induló, majd egyre erősödő égzengés követte. Imádtam. Csak lépkedtem, talpam alatt ropogott az avar, és bőrömet több ponton kezdte hűsíteni az eső. Egyre sötétebb volt, én mégse féltem. Hisz mitől féljek? Vannak itt állatok, akik tőlem sokkal jobban félnek. Eszembe jutott Bach G minor-ja. Olyan volt ez a kettő, az eső és Bach, mintha a szívem minden örömét, és fájdalmát bele tudtam volna engedni, és a zongora szinte sírt. Istenem, még csak most jöttem rá, hogy ugyan egyedül vagyok, mégis oly jó egyedül most. A szívemben minden elnyomott érzés elkezdett feljönni, és a szememből csorgó könnyek tengere egybeolvadt az arcomra cseppenő esőcseppekkel. Ahogy a dalnak vége lett a fejemben, lerogytam. A villámok, melyek minden pillanatban csodát és borzongást váltottak ki belőlem, most egyre erőteljesebben villantak fel előttem, ahogy a hegyoldalon átláttam a fák törzsei között. Az egyre sötétedő táj emiatt néha felvillant a szemem előtt. A távoli kopár sziklák, és a tömött erdők pillanatokra hatalmas fényben pompáztak.

Éreztem valamit. Mint egy megnyugtatni próbált az erdő. A fenyők, és az eső által tisztává vált levegő illata egyszerre nyugtatta és pihentette a sírástól rázkódó testemet.

Mikor végre sikerült talpra állnom, már teljesen eláztam, de egy csöppet sem bántam. Hírtelen halk hegedűszó jelent meg a fejemben és az "Air" hegedű szólója lemosta könnyeimet. Tudtam, hogy lelkem minden darabkája a helyére fog kerülni. Minden, ami eddig nem volt jó helyen. Ahogy elkezdett a dal a tetőpontjára hágni, én is épp úgy kezdtem erőre kapni. Annyi fájdalom, és félelem után, végre csak én maradtam. Senki, csak ÉN. Már nem érdekelt senki, és semmi. Egyszerű hangok vegyültek és tették teljessé a szívemben cikázó érzelmeket. Mindent, amit addig nem értettem, saját magammal vagy a világgal kapcsolatban.

A mennydörgés olyan volt mintha a lelkemben dúló harcot mutatná, az eső hangja a barátaim lennének, akik lemosnak a lelkemről minden bajt és fájdalmat. Bach zenéje pedig az örömöt adta át. Az újrakezdést, a boldogság perceit. Minden olyan pillanatát az életemnek, amelyben valaki, vagy valami örömöt okozott volna a szívemben. Olyan csodás volt egyszerre ez a három. És éreztem, hogy néha a dörgés a hangosabb néha pedig a zongora és a hegedű az, ami megpróbálja elnyomni a többi hangot, de az eső mindig ugyanaz volt. Mindig segített. Megtanította, hogy mindegy melyik az erősebb, a boldogság, vagy a fájdalom, ő mindig velem van. Minden pillanatában az életemnek.

Eszembe jutottak József Attila szavai:

"És elkezdett az eső cseperészni,
de mintha mindegy volna, el is állt.
És mégis, mint aki barlangból nézi
a hosszú esőt - néztem a határt:
egykedvü, örök eső módra hullt,
szintelenül, mi tarka volt, a mult."

És tényleg. Csak néztem és hallgattam. Nem akartam semmi mást, csak sikítani, elengedni minden fájdalmat, hogy a mennydörgés eltűnjön. Lecsendesíteni mindent, ami nem oda való volt a lelkemben. De nem tehettem. Hálás voltam mindenkinek. Azoknak, akik az örömet okozták, és azoknak is, akik a bánatot. Ezért élünk. Nem a szenvedés miatt, hanem, hogy megéljünk mindent, amire szükségünk van. Hogy a rossz után minden jót meglássunk. Még a legkisebbet is. Azt is, ahogyan a nap sugara áthatol a vastag esőfelhőn. Azt, ahogy a réten pillangók kezdenek táncba a levegőben. Igen. Minderre szükségünk van. A mennydörgés is szép lehet, csak meg kell látnunk benne azt a csodát, hogy nem ért minket kár, hiszen a villám melynek hangját halljuk, messze van tőlünk. Ez a hang jelzi azt, hogy megmenekültünk.

Milyen csodás. Mindegy milyen művészettel érinted meg a másik lelkét, ha megtudod érinteni, már művész vagy!

Mindig voltak és lesznek lelki vívódások az életben, de nekünk kell győznünk!

Tévedés lett volna? 2.rész

Már a buszon ülök, a kávémat kortyolgatom, és próbálom összeszedni a gondolataimat. Már csak pár hét, és kézhez kapom a diplomámat. Munkát kell találnom. Minél hamarabb... De manapság ez nagyon nehéz.

A busz lassít, én pedig az ajtóhoz sétálok, hogy gyorsan leszállhassak. Az épület, mely szinte az égig ér, valami elképesztően szép. A kívülről teljesen üveggel borított épületet csak a kinti napsütés világítja be.

Ránézek az órámra, és nyugtázom, hogy még majd húsz percem van a megbeszélésig. A belső tér óriási. Márványpadlón koppannak a cipőm sarkai, melyek visszhangot vernek a kupolás aulában. Odamegyek a liftekhez, és felmegyek a hetedik emeletre, ahol a The New York Times egyik főszerkesztőjének asszisztense akarok lenni. Újságírást tanultam az egyetmen, és ez a legjobb munka egy kezdő számára. Mikor a lift megáll, megigazítom a ruhám, és kilépek a recepció elé. A pultban ülő kb. velem egyidős szőke hosszúhajú tökéletes sminkű nőhöz vezet az első utam. Aki a cipőm élesedő koppanásaira felfigyel.

- Jó reggelt.- automatikus mosoly jelenik meg az arcán. - Miben segíthetek?

- Jó reggelt! A nevem Tessa Bishop. Állásinterjúra érkeztem Mr. Williams-hez.

- Igen, az asszisztensi állás miatt igaz?

- Igen.

- A második ajtó balra.- mutat a jobboldali folyosón lévő fekete bőrajtó felé.

Lassú, és kicsit bizonytalan léptekkel haladok előre. Mikor odaérek, bekopogtatok, de semmi válasz. Várok egy picit, majd újra kopogtatni kezdek, de megint semmi. Ekkor egy fiatal női hang szólal meg a hátam mögül:- Hangszigelt az ajtó. Egyszerűen csak menj be.

Mikor hátranézek egy tökéletes testalkatú, sötéthajú nő mosolyog rám.

Megfogadom a tanácsát, kinyitom az ajtót, és belépek. Mikor meglátom a mahagóni fa asztal mögött ülő fiatal férfi arcát, majdnem sarkonfordulok, de addigra már ő is felnéz, és elkerekedik a szeme. Josh az.

- Tess?- érzem ahogy a nevem hallatára elönti a pír az arcomat.

- Josh!- alig bírok megszólalni, de látom, hogy ő is épp ennyire zavarban van.

-Foglalj helyet! Gondolom az asszisztensem akarsz lenni.

Leülök, az elsőre kényelmetlennek tűnő székbe, és meglepően hamar tapasztalom, hogy sokkalta kényelmesebb, mint amilyennek látszik.

- Nos, ha jól olvastam az önéletrajzát kedves Tess akkor ön épp most diplomázott!- hivatalosra veszi a figurát, ami kicsit segít, de még így sem tudom mit is mondjak neki.

- Igen.

- Semmi tapasztalata munka téren igaz? Hmmmm Nos, nekem egy belevaló asszisztens kell, aki nem hátrál meg semmilyen helyzetben. - próbálja felvenni a szemkontaktust, de nem nagyon hagyom magam.

- Értem.- majdnem hozzáteszem, hogy akkor nem én vagyok az embere, de kell a meló, még akkor is ha ő lesz a főnök...

Majd húsz percig kérdezget, legtöbbször csak eldöntendő kérdéseket ad, így jobbára ő beszél.

- Nos, köszönöm, hogy befáradt, még a héten értesíteni fogom! Tudja mit? Ma este jöjjön el velem vacsorázni, és akkor garantáltan fel lesz véve!

Vacsora??!! Na azt nem! De hogyan utasítsam vissza illedelmesen?

- Ma nem jó! És amúgy sem gondolom, hogy együtt kellene vacsoráznom a leendő főnökömmel..

- Szakmai vacsora lesz! S ha akarod nem ketten leszünk csak, hanem még vagy öt embert odarendelek.- eszméletlen, hogy még így is meg tudna nevettetni, hogy otthagytam. - Szóval?

- Nem köszönöm.- tudom, hogy tetszek neki, de nem. Az életem többről szól, mintsem odaadjam magam a FŐNÖKNEK... Jó érzés, eljutni egy pontig, ahol végre megszereted saját magad, és tökéletesen megbízol a saját raciomális elmédben. De én most nem bízok benne.- Vagy talán ne ma este.

-Programod van?

Már majdnem rávágtam, hogy "Igen!", de valami nem engedte, hogy megszólaljak, így inkább fejcsóválással jeleztem, hogy nincs programom.

-Akkor ma este nyolckor értedmegy a szolgálati kocsi.

-De....

-Semmi de! Kell a munka vagy sem?- persze, hogy kellett, de milyen áron. A mosolya most is tökéletes volt.

Mire a busszal hazamentem, és lerogytam a kanapéra a nappaliban, az óra már majdnem tizenkettőt mutatott.

A délutánt pakolással, és némi felkészüléssel töltöttem. Hat felé elkezdtem kicsinosítani magam. Felvettem egy fekete térdig érő ceruzaszoknyát, hozzá egy pink búzt. A kis fekete magassarkú szandál, nem volt valami kényelmes, de nem akartam valami otromba cipővel megtörni a ruha okozta kecsességet. Ez épp így volt tökéletes. A hajam szokásához hűen úgy állt ahogy akart. Az ujjaimmal átfésültem és újra csatoltam. Nyolckor pontban egy fekete Audi állt meg a ház előtt. Egy magas öltönyös pasi szállt ki, akit eddig még sosem láttam.

- Tessa Bishop? A nevem James Morison. De hívjon csak Jamy-nek. Én fogom naponta munkába vinni és hazahozni is. Amolyan kirendelt sofőr, mindenes, és jó barát vagyok.- Az erős izmos James, széles mosollyal lépett az Audi hátsó ajtajához, kinyitotta, és besegített. Hát, legalább egy barátom már volt.

Elindultunk, és húsz percnyi út után megálltunk a város egyik legfényűzőbb étterme előtt. Minden csili-vili, és csupa pompa volt.

Tévedés lett volna? 1.rész

Azt hiszem a mai világban egyre többen vagyunk, akik nem "időben" vesztik el a szüzességüket. De mi van akkor, ha a szüzesség elvesztése nem úgy alakul ahogyan te szeretnéd, még akkor sem, ha "eleget" vársz vele?

 

Tess vagyok, 23 éves. Ugyan erről mindenki tud, szinte nyílt titok az emberek előtt, de ez az utolsó félévemet töltöm az egyetemen, és még szűz vagyok. Ciki vagy nem, de a legjobb barátnőm már hónapok óta akciózik, hogy elveszítsem valakivel, valahol. Igen, már az egyéjszakás kaland is megfordult a fejemben, de eddig még nem vitt rá a lélek. De talán majd most.

Szombat délután van, és már teljesen bezsongtam, mivel a barátaimmal megyek este bulizni. És végre eldöntöttem. Ma este elveszítem. Holnp után állás interjúm lesz, és a munkát már nem fogom szűzként kezdeni.

Feltúrom a szekrényem, előveszem a legszexibb csipkés fehérneműmet, amit még Julia a barátnőm vett nekem, és erre felveszek egy farmer rövidnadrágot, és egy horgolt vörös felsőt. Egyszerű, de csinos, és szexi a ruhám. Tegnap este már leborotváltam a lábam, meg minden mást is. Vörös rúzst kentem az ajkaimra, majd bedobtam a táskámba. A hajam leengedve tökéletesen keretezi az arcom. Juli hamar odaér hozzám, és mikor beengedem elkerekedik a szeme.

-Tess eddig miért nem volt rajtad ez a csodás felső???- látom rajta hogy tényleg tetszik neki a látvány, épp úgy ahogy nekem is mikor a tükör felé fordulok.

-Indulhatunk?- kérdezem mikor az óra már hetet üt.

- Bizony, hogy mehetünk.- ahogy végigmegyünk a főúton, minden pasi megfordul utánunk. A buszon, az egyik srácnak majdnem kiesik a szeme. Mire megérkezünk a klubba, már mindketten biztosak vagyunk benne, hogy csinosak vagyunk.

Az első pár kör pia pont elég arra, hogy feloldja bennem a gátlásokat. Juli beállt a pult mögé, hisz ő dolgozni jött, én meg nézelődni kezdek. Csak egy percbe telik, hogy meglássam az engem pásztázó sötét szempárt.

Most kell arra gondolnom, hogy szexi és kívánatos vagyok!- Nem vagyok biztos magamban annyira, hogy odalépjek a sráchoz, így hát elkezdek szemezni vele. Csak percekre van szüksége, és már oda is jön hozzám. A zene elég halk ahhoz, hogy ne kelljen ordítania amikor bemutatkozik.

- Szia. Elég hamar kiszúrtalak, Josh vagyok! - kezetrázunk, majd leül mellém.

- Szia Tess vagyok!

- Hogy lehet az, hogy egy ilyen csinos lány egyedül iszogat egy ilyen helyen?

- A barátnőm itt dolgozik, - mutatok Julira.- Meg amúgy is, szombat este az ember lánya ne üljön otthon egyedül nem?

- Igazad van.- a keze óvatosan a combomra siklik, és ez kifejezetten izgató érzés. De, hogy ne legyen tolakodó, hamar el is veszi onnan, majd visszaejti az ölébe.

Beszélgetni kezdünk egy pár dologról, tekintetem néha elvész a sötét szempár mélységében, majd olyan fél óra után, már egy taxit int le, és mondja meg a sofőrnek a saját címét. A taxi hátsóülésén, egyre jobban simogatjuk egymást, de a csókra még várnom kell. Legfeljebb 10 perc lehetett, mire a kocsi a klubbtól elér Josh lakásáig. Besétálunk az előcsarnokba, majd beszállunk a liftbe. A félhomályban egyre izgatóbb lesz a nedves ajka. Meg akarom csókolni, de nem tehetem. Azt se tudom, hogy fogjak hozzá. Mikor felérünk a negyedik emeltre, kézenfog, és egy tölgyfa ajtóhoz húz. Kinyitja az ajtót, majd mikor belépünk, bezárja s a kulcsot az ajtóban hagyja, majd szembefordul velem. Megfogja a csípőm, és nekinyom a falnak. Ajka rátalál az enyémre, és végre megtörténik. Aljkaim közé engedem a nyelvét, mely heves táncba kezd az enyémmel. Először csak lágyan, majd egyre precízebben járja be a számat.

Az alkohol hatása viszont kezd eltünni, így újra idegesség fog el. Eltolom magamtól ezt a görög istent, és egy percet kérek. Berohanok a fürdőszobába, és hogy nyugtassam magam, megmosom az arcom, majd belenézek a tükörbe. A rúzsom szélei kicsit elkenődtek, a hajam még mindig tökéletes, a szememet pedig szinte feketére festette a vágy.

Nyugi, minden rendben lesz. Csak megmondom neki, hogy legyen óvatos, és annyi. Végre ráveszem magam, kimegyek és meglátom őt a kanapén ülni. Melléülök, és a szemébe nézek.

-Josh, én még....- eddig is tudtam, hogy ciki a dolog de most nem tudtam kimondani.

-Őőő.. Te szűz vagy?- elkerekedik a szeme, én pedig abban a pillanatban, mikor bólintok, elsüllyedek a föld alá, majd meg se várom, hogy mit mond, megfogom a cipőm meg a táskám, és elrohanok a lakásból.

 

A másnap reggel, fejfájással, és frusztráltsággal indul. A telefonom villog, Juli érdeklődik az este felől, de nincs kedvem beszélni róla. Eddig is egy nyámnyila embernek tarthatott, de ezek után már tuti, hogy az vagyok.

A nap hamar eltelik. Este kikészítem a másnaphoz, a fekete kosztümöt, és egy bordó inget, majd lefekszem és lelki szemeim előtt látom, ahogyan Josh ideges szempárral utánam kiált, hogy várjak. Nehezen alszom el.

Már a buszon ülök, a kávémat iszogatom, és próbálom összeszedni a gondolataimat.

Ui.: Hogy mi is lesz, az interjún, és találkoznak-e még Josh-al az elkövetkezőkben kiderül.

Nyári utazás

Imádok utazni, és ez azt hiszem nem is meglepő. Fiatal családok és baráti társaságok ezrei mennek együtt nyaralni, vagy csak egy hosszú hétvégére, valamerre. Hát, mit ne mondjak, engem nagyon megihletett a néhány napos környezetváltozás :)

A késő délutáni napsugarak még mindig nagy erőkkel próbálják bebarnítani minden porcikámat, amit csak tudnak. A madarak csicsergése, és a gyerekek folyamatos visongása nem hagyja, hogy elaludjak a napon. Valami furcsa oknál fogva felnézek, és még épp időben rántom magamra a takatót, amikor a két barátnőm odarohannak, és a hajukban lévő összes nedvességet a hasamra csavarják.

- Ezt neked ha már nem jöttél be a vízbe!- hangosan kacagni kezdünk, majd ők is mellém heverednek, és elkezdjük felmérni a terepet. A csajok nagyrésze, vagy kórosan sovány (elöl deszka hátul léc), vagy épp az ellentettje. Szinte kimerném jelenteni, hogy mi hárman vagyunk a legjobb csajok a strandon.

- Nézd!- Mutat Vera egy magas kockahasú jóképű idegen felé, aki le sem tudja venni a szemét rólunk,- Egész idő alatt téged nézett!- Majdnem feltör belőlem a már eddig is elfolytott kínos röhögés, de nem engedek teret neki. A hasamra fordulok, és épp ekkor meglátok valamit. Három szinglinek tűnő srác néz minket. Ismerősek, és hamar rájövök, hogy egy szálláson vagyunk.

- Őőő... csajok, ezek tényleg azok a srácok, akik a mellettünk lévő szobában vannak?- a fejemmel a srácok felé biccentek, és a csajok hírtelen elpirulnak.

- Kiszemeltek minket, épp úgy ahogy mi őket tegnap este.- Nevet Vera. Ekkor a három srác, megindulnak felénk, és mikor odaérnek, széles mosollyal kérdeznek meg minket, hogy van-e még hely számukra, itt mellettünk.

- Persze, van hely! - Mutatok a fűtengerre, ami körülölel minket. A három jóképű, izmos pasi lerakra a törölközőjét, és leülnek velünk szemben.

- Épp kártyáni akartunk, van kedvetek csatlakozni?- Kérdezi a legidősebbnek tűnő, feketehajú srác (Utólag kiderült, Mátyásnak hívját, a barátai, pedig SoPi ( a neve kezdőbetűiből szabadon (Somogyvári Pisti) így nem keverik a két Pistit) és a Verával szemezgető Pisti)

- Hát, elég jók vagyunk a kártyajátékokban, úgyhogy jobb ha féltek.- Húzza bohókás mosolyra az ajkait Kata.

-Akkor legyen téte is a játéknak!- mondja SoPi, és máris keverni kezdi a kártyapaklit.

- De nem lehet semmi nagy összegű, pénz vagy egyébb szolgáltatás!- jelenti ki Matyi, és rámmosolyog. Ez az apró görbület az arcát fiatallá, és fenségessé teszi. Olyan lesz tőle, mintha soha semmi gondja nem lenne az életben. Szív döglesztő, és amint abbahagyja a mosolygást, máris azt kívánom, bár visszatérne az arcára.

Addig játszunk, míg a csodás nappali fényt, elkezdi felváltani, az alkony vöröses, bordós színkavalkádja. Ekkor magunkra veszzük a ruhánkat, és elindulunk, a közeli étterembe vacsorázni. Matyiék nem tágítanak mellőlünk, és kijelentik, hogy bizony ők állják a vacsorát.

Miután rendeltünk, mindenki beszélgetni kezd, de én nem. Csak nézem, ahogyan a nap lebukik a folyó mögött elterülő erdő lombjai mögött. Szinte egy csoda az egész.

Hamar kihozzák az ételünket, így nem telt sok időbe és már teletett pocakkal indultunk az étteremből, a szálló felé. A fiúk reménykedtek abban, hogy a sok győztes kártyaparti után, még kapnak valamit, de mivel mi másnap már reggel indultunk is haza, így meghagytuk nekik az elérhetőségeinket, és már mentünk is aludni.

Elsuhanó fák között..

Van az a pillanat amikor rohannod kell a vonathoz, és eszedbejut, hogy megint eltelt az a néhány nap, amit a családoddal tölthettél. Amikor idegesen elköszönsz, magadhoz szorítod azt aki kivitt az állomásra, és beszállsz abba a járműbe, amely elszakít tőle. Megvárod míg elindultok, és már nem látod őt integetni, és ekkor összetörsz. Könnyek morzsolódnak el a szemedben, és olvadnak egybe a ruhád anyagával, ha ráesnek. Végig gondolsz mindent, és rájössz, hogy valakitől elfelejtettél elköszönni, emiatt gyorsan előveszed a telefont, hogy felhívd, és bocsánatot kérj, pedig igazából nem a te hibád az egész, hanem a vonaté, mert az nem vár meg.

Kinézel az ablakon, és a könnyek tengerén át nézed az elsuhanó otthonodat, és azt érzed, valami megint itt maradt belőled. Egy részed ide tartozik, és akármilyen jól is érzed magad az új életedben, mégis azt tartod, hogy ez a te otthonod. Ez a kicsi város, amely annyi boldogságot, és szeretetet, mégis sok bánatot is okozott neked, azzal, hogy itt éltél. Soha nem találsz olyan helyet, ahol csak jó fog történni veled, hisz az élet nem ilyen. Erősen kapaszkodsz, és tartod magad ahhoz, hogy mindkettő az életed része, de legbelül tudod, hogy csak a szülővárosodban érezheted igazán otthon magad. Sírni szeretnél, és átkozni azt, ami elválasztott a szeretteidtől, pedig tudod, hogy beszélhetsz velük, nap mint nap, de fáj, hogy nem láthatod, és nem ölelheted magadhoz őket.

Ahogy elkezded magad mögött hagyni a szeretteidet, akkor érzed legjobban mennyire hiányoznak, és mennyire szereted őket, annak ellenére is, hogy vannak nézeteltérések, de hol nincsenek? Egyszerre fáj, és mégis kicsit jó is kiszakadni a családból, hiszen nagyon szeretjük őket, és emiatt fáj, de tudjuk, hogy ez lesz a vége, hogy a kisgyermek felnő, és senki nem mondja meg, de ez a legnehezebb az életben. Felfogni, hogy mennyire szereted a másikat, aki nincs melletted. Ha erős a kapocs amely összetart benneteket, legyenek barátok, rokonok, vagy épp a szerelmed aki nincs veled, hiába a távolság és a keserűség, mégis megmarad a kapcsolat, sőt még erősebbé is válik.

Erősnek akarsz mutatkozni, hogy senki ne lássa azt, hogy összetört az elválás, így előveszel  egy könyvet, vagy éppen boldog zenéket, kezdessz üvöltetni a füledbe, hogy elvonja a figyelmed arról, hogy megint egyedül vagy, és senki nem segíthet abban, hogy ne legyen így. Ugyan a barátok enyhítik azt az űrt, ami a szívedet nyomja, de soha nem töltik ki teljesen. Minden nap felkelsz, felöltözöl, és magadra öltesz egy álcát, amely kifelé azt mutatja, mennyire jól vagy, és milyen boldog életed van, majd este, mikor hazaérsz, és egyedül ülsz a kanapén, és körbevesz a csend, és a nyomasztó magány, hírtelen lehullik ez a maszk, és sírni kezdesz. Aztán mecsörren a telefon, és tudod, hogy az egyik szeretted az aki keres, emiatt újra magadra öltöd ezt az álcát, hogy a hangod boldog legyen, de legbelül egyre kisebb darabokra törsz.

Vajon meddig mehet ez így tovább? Vajon meddig törhetsz össze anélkül, hogy ezt mások észrevegyék?

Szirénként egy viharos tengeren

Mindannyian ismerjük a szirénekről szóló mondákat, legendákat. Csodás hangú, de gyilkos természetű tengeri nimfák. A hangjuknak képtelenség ellenállni.

 

A tenger jobban háborog ma, mint eddig bármikor. Féltem a matrózaimat, de legjobban a kabinomban alvó csodálatos lány életét féltem. Az utolsó portyánkon találtam, és épp olyan volt, mint mi. Sötét göndör haja, szinte fekete szeme nem is evilági kincsként csillogott, mikor meglátott. Velünk akart jönni, én pedig nem tudtam neki nemet mondani. Túlontúl vágytam rá. Így került ez a csodás tolvaj a Joly Rodger fedélzetére. Mindenki az ő kegyeit kereste. Olyan lett itt mintha a kapitányi rangot átadtam volna neki. És Istenemre mondom, bár lehet nekem olyanom nincs, hiszen egy kalóznak nincs Istene, de mindent megadnék ennek a csodás lánynak, amire csak szüksége van.

- Jó reggelt!- hallom meg a hangját még a dühöngő viharon át is. Hátra nézek, és ő mosolyogva áll a fedélzeten, egy kötélbe kapaszkodva, nehogy leessen.

- Menj vissza a kabinba! Ne érdekeljen, mi van itt fent! Amíg le nem megyek hozzád, vagy valaki más, akit én küldtem addig maradj ott!

Persze, hogy nem hallgat rám. Dacos arccal néz rám, és odalép az egyik meglazult kötélhez. Meghúzza, és újra köti a csomót. Mosolyog, mikor egy nagyobb széllökés ingatja meg a hajót, és ő a vízbe zuhan. Utána akarok ugrani, de lefognak.

- Senki nem akar kapitány nélkül tovább hajózni! Maradjon itt, majd John utánamegy a lánynak.- John beugrik. Flinn az elsőtisztem odaáll a hajó oldalába, erősen kapaszkodik az immár megerősített kötélbe, és nyugtalan pillantásokat vet, hol rám, hol pedig a víz felé. John tapasztalt úszó. Tudja, hogy találja meg nekem a lányt, de vajon életben lesz még addigra? A másodpercek óráknak tűnnek, míg egyszer csak Flinn mosolyogva be nem dobja a kötelet a vízbe, és megkéri a többieket, hogy segítsenek neki. Kihúzzák a két embert, és a sötét szempár kutatón felém villan. Szinte ugrok a lány felé, felveszem, és leviszem a kabinba, dacolva a hajót dobáló tengerrel. Lefektetem az ágyra, és mélyen a szemébe nézek.

- Mondtam, hogy maradj a kabinban. Miért nem hallgatsz rám?- lesújtó pillantásomért cserébe csak mosolyog, és a kezét a kezemre teszi.

- Ne aggódj! Már jól vagyok.- A másik kezében szorongat valamit. Odanyúlok, és egy halas medál van benne. Egy delfin, és egy cápa összekulcsolódva.

- Ez a tied?- A szívébe bánat költözik. A szeméből egy könnycsepp indul útjára, végig azon a szép arcán.

- Még a szerelmemtől kaptam. Tudta, hogy imádom a tengert. Ott a vízben... Őt láttam.- Sírni kezd. Teljes testében remeg.- De, a tenger volt az ami elvette őt tőlem! A tenger és azok az átkozott szirének!- Könnyeit lassan felváltja az erőteljes düh. Kezébe szorítja a medált, olyan erősen, hogy kiserken a vére.

- Maya! Hagyd ezt abba! Szirének nem léteznek! Az a férfi, akit szerettél... viszont szeretett téged?- a szívem sajog. Nem akarom tudni mi is az igazság. Félek, hogy elveszítem ezt a gyönyörű nőt. Őt, akit nem szeretek igazán, mégis vágyom rá. Vágyok az érintésére, és minden csókját a magaménak akarom tudni. Csak ő kell nekem, senki más. Olyan erősen tud szeretni, ahogy még a saját anyám sem szeretett.

-Igen. Azt mondta visszajön értem. Veszünk egy hajót, és együtt fogjuk körbe utazni a Földet. De nem! Csak egy ember tért vissza, a "Süket Matróz". Talán ismered is. Joseph Turner a neve.

Hallottam már a "Süket Matrózról" aki énekel minden éjszaka, és mégsem hall semmit. A monda úgy tartja, hogy egy szirén énekelt neki, ám a férfi szíve másért dobogott, így nem akarta meghallani a csodás éneket. A szirén megátkozta, és azóta nem hall mást csak azt a keserű dalt, amelyet azon az este a szirén énekelt neki. Semmi nem tompítja azt a dalt, mely szinte az őrületbe kergette szegény ördögöt.

- Ő mesélte mi történt. A hajó borzalmas állapotban volt mikor befutott a kikötőbe. Én kiöltözve vártam rájuk.

- Erős vagy Maya!- a vállára tettem a kezem.- Erős és csodálatos.- odahajoltam, hogy megcsókolom, de felpofozott, és ellökött magától.

- Én a halott szerelmemet siratom. Nem tudok megint szerelmes lenni, és nem is akarok. A barátom vagy? Vagy az ellenségem?

- A barátod!- Vágtam rá, mire bólintott egyet, és kezével a kabin ajtajára mutatott. Kimentem, és meghallottam valamit, amit eddig még soha. Rossz vizekre sodort a vihar. Ez a szirének szigete. Kimentem a fedélzetre, és láttam, ahogy John és Flinn beugranak a vízbe. De nem tudtam segíteni nekik. Csak a dallamra tudtam koncentrálni, és arra az angyali hangara, amit most hallottam először. És egyben utoljára is. Maya kilépett mellém, a fülei le voltak kötözve, és egy másodperc alatt rángatott vissza a kabinba. Megmentette az életem. Az én fülemet is bekötöttük, és kimentünk, hogy azokat, akiket lehet, még megmentsünk. Mit ne mondjak csak mi ketten éltük túl a szirének támadását.

Francia csodák

Ma ellátogatunk a "legelzászibb" városba, Franciaország egyik legcsodálatosabb kisvárosába, Colmárba. A francia "kis velence" egy csodálatos város.

 

Minden akkor és ott kezdődött, a Lauch folyó partján, amikor végre körültekintettem ebben a csodás városban. Azt hiszem minden országban lesz egy olyan város, amely hozzánő a szívemhez.

Théo ma reggel is korán nyitotta ki a kis virágüzletet, mint az elmúlt egy hónapban minden reggel. A nagyapja halála után az üzlet az ő kezébe szállt, s ő épp olyan nyugodtan és becsületesen dolgozott, mint azelőtt. Imádtam ott lenni, és nézni, ahogy szebbnél szebb csokrokat készít. Ma is bementem hozzá késő délután. És persze minden nap arról beszélt nekem, mennyire nem ismerem ezt az országot.

- El kell menned Párizsba. Az a legfranciább hely.- Nevetett, miközben a durcás arcomat nézte.

- Csak a csokrokat kösd. Én pont elég franciának érzem ezt a várost is. Olyan csodás, hely, és itt vagy te is.- Odaléptem hozzá, és az ölébe ültem. Átölelt és egy gyors csókot lehelt az ajkamra.- Itt mindenből nyugalom árad. A fákból, a kis házakból. Ennél szebb helyen nem is lehetnék.- Durcás arcomat felváltotta az elrévedező tekintet, és a boldog mosoly. Komolyan gondoltam.

Théo bekapcsolta a rádiót, melyben tradicionális francia zene ment. Imádtam. A harmonika minden hangja tökéletes harmóniát alkotott a többi hangszerrel.

Kiugrottam az öléből és táncra perdültem a kis bolt kellős közepén. Persze incselkedtem Théo-val. A szoknyámat egyszer- kétszer meglibbentette a lágy szellő. Élveztem, ahogy figyeli minden mozdulatom. Felkaptam egy szál vörös rózsát az asztalról, és olyan óvatosan fogtam meg, ahogyan csak a legnagyobb szerelmet tudjuk óvni minden sérüléstől. A zongora, mely átvette a harmonika helyét egy lassú dalra hívogatott. Théo látta, hogy így nehezen tudok érvényesülni, így felállt a székről, karjai körém fonódtak, és táncolni kezdtünk. A virág kiesett a kezemből, és mi mind a ketten egymást figyeltük. A lépteink halkak voltak. Mintha csak macskák járnának a háztetőn. A zene andalító, lassú ütemére mozogtunk, úgy mintha évek óta gyakorolnánk. A lassú tempó miatt persze összesimultunk. Kezeimet Théo nyaka köré fontam, és így táncoltunk. A folyóról visszaverődtek a nap utolsó sugarai, reményt adva egy finom mézédes csóknak. A város egyre csendesedett, az utca világítását felkapcsolták. Théo bezárta a boltot, és kezén fogott.

- Gyere velem.- mosolyát még ez a kevés fény is tökéletesen megmutatta.

A sétálóutcán néhány utcazenész játszott, a turisták pénzt dobáltak nekik. Az éttermek teraszán borozgató fiatal és idősebb párok beszélgettek. Minden olyan csodálatos volt. A kisvárosban este mindenki közvetlen lesz veled. Mindenki, aki ismert minket nagyot köszönt. Théo barátai kurjongattak, mikor elmentünk előttük. Kicsik voltunk mikor megismertük egymást Théoval. Első látásra szerelem volt. De sokáig csak barátok voltunk. Aztán egy bál alkalmával egyedül álltam a táncparkett mellett, és ő felkért. Azon az estén megtörtént az első csók. Azóta mindenki tudja, hogy  szeretjük egymást, és nem is válunk el soha többé.

http://m.cdn.blog.hu/me/megicaleurope/image/0_634.jpg

Balatoni szerelem akkor és most

1967- Balaton-Zánka

- Imádom a nyarat Etus! Ilyenkor élni jó.

- Igazad van.- mosolygott a lófarokba kötött hajú fiatal lány barátnőjére, miközben odaértek a strand melletti kis presszóhoz.

- Két bambit kérünk!- A csapos már vette is elő a frissítő nedűt.

A két fiatal hölgy, leült egy kis asztalhoz, és a hideg buborékos italt szürcsölgették. Eközben a rádióban magyar slágereket játszottak. Egy-két szerelmespár már táncolt is, a férfiak pedig, felkérték az egyedülálló hölgyeket. Etus mindenkit elküldött, nem akart táncolni. Neki a nyár csak akkor lett volna tökéletes, ha Jani is vele jön a Balcsira, és végre szülői felügyelet nélkül is cseveghettek volna.

- Gyere már Etus. Olyan jó ez a tánc. Higgy nekem!- Julcsi szoknyája a magasba libbent, ahogy a macsó lezselézett hajú férfi megpörgette. A szép sárga kartonruha épp olyan sokat engedett láttatni, amennyire szükség volt.

- Micsoda úriember!- Mosolygott Julcsi, mikor a tánc végeztével a férfi kihúzta neki a széket.- Etus, mi bajod van? Nyár van.. Nincsenek itt a szülők, és bambit iszunk ennyi egyedülálló, jóképű férfi mellett.  Neked mégis olyan karót nyelt fejed van.

- Hát, tudod én csak Janira gondoltam. Arra, hogy ezen a nyáron mennyit kell dolgoznia a földeken. Én meg itt ülök, és veled pihenek. Ez nem fair.

Két férfi lépett ekkor az asztalhoz. Az egyik a Julcsit felkérő József, a másik pedig a mosolygó János volt.

- János!- Mosolyogva ugrott fel Etus a székről, és borult a férfi karjaiba. A férfi meglepődött a lány reakcióján, de hamar magához vonta, és átölelte Etus derekát. József leült Julcsi mellé, átkarolta a vállát, és együtt nézték, ahogy Etus és Jani elkezdenek táncolni. Etus szeme csak úgy ragyogott. Teljes volt az öröme végre.

2017-Balaton-Zánka

- Végre nyáriszünet. Mit csináljunk Stella?

- Hát én tuti bepasizok.-kuncogott a szőke lány, miközben barátnőjével lementek a strandra.

-Pasik! Máson nem is jár az eszed mi?

A strandon már korán reggel sok száz ember volt. Mindenki a kor szokásaihoz hűen, kezében okostelefonjával, vagy éppen tabletjével szórakozott.

- A strandon az emberek pihenni akarnak. Akkor minek ez a röhejes selfi, és panoráma fotózgatás? Meg a folyamatos internetezés? Nem tudnak már meglenni, a Facebook és az Instagram nélkül.- Panaszolta Fanni barátnőjének a szomorú tényeket. Két fiatal srác sétált el mellettük, és nagyot füttyentettek a lányok láttán.

- Hát, a mai világ sajnos a magamutogatásról szól életem.- Fanni és Stella a strandra érve a fűre tették a törölközőjüket. Levették magukról a sortot, meg a toppot, ami nyáron igen kényelmes viselet volt, majd kifeküdtek napozni.

A napozásnak hamar vége lett, mikor két fiatal, huszonéves srác lépett oda a lányokhoz.

- Sziasztok csajok. Mi újság? Két ilyen csinos csajszi, hogy kerül ide pasi nélkül?- a lányok felnéztek, és rájöttek, ez az a két srác, akik utánuk fütyültek ma.

- A pasijaink, épp innivalóért mentek.- mondta Stella, majd vissza tette fejét a törölközőre. Persze amilyen rámenősek a pasik manapság, meg sem lepődtek azon, hogy a két srác tőlük kb két méterre vertek tanyát, de szerencséjükre ezt a jelenetet észrevette két férfi. Ők is kb a húszas éveik közepén járhattak, az egyik magas, kreolbőrű, kékszemű, a másik is magas volt, sportos, és eszméletlenül szexi volt a mosolya. Odaléptek a két lányhoz.

-Drágám!- Szólalt meg a magas kreolbőrű srác, miközben elővette a naptejet, és Stella hátát kezdte kenegetni. A lány hírtelen megijedt, de aztán a férfi halkan odasúgta, hogy nem akar tolakodó lenni, csak segíteni akarnak, hogy a két bunkó pasi végre leszálljon róluk.- Amúgy Misi vagyok. Ő pedig itt Nátán.- mutatott a kigyúrt srácra, aki követve barátja példáját, Fannihoz lépett, és a táskájából kivett négy behűtött sört.

- Köszi az italt.- Mosolygott rá a két lány a srácokra. Nem voltak tolakodók, helyesek voltak, és még piát is hoztak nekik. Kész főnyeremény. A gyorsan kötődő összhangra felfigyelt a két srác is, és hamar rájöttek, hogy itt nem fognak labdába rúgni, így tovább álltak.

Hamarosan egyre többet beszélgetett a négy fiatal, és megbeszélték, este találkoznak a parton, és elmennek valamerre iszogatni egy kicsit. Fanni és Stella végül tényleg bepasizott.

http://static.regon.hu/odp/al/styles/blog_745x373/public/balatoniszerelemalon34_2.jpg?itok=DOi2WADehttp://www.balatontipp.hu/fotosz/Puxler_Istvan-Balaton-nyar-szerelem-Balatonfoldvar-2008-07.jpg

Álom, Itália, Szenvedély

Gondolkodtál már azon, miért is álmodunk? Hogy őszintén megvalljam, soha nem foglalkoztattak a babonák, és emiatt az álmok sem. Voltak, és ennyi. Vannak, akik úgy tartják, hogy az álmok megmutatják, ami a szívünkben legbelül lakozik. Hát, nem tudom igaz-e. De talán igen. Tovább»

A fekete 8-as

A kocsma csendes volt. Kevesen járnak ide. A három box közül, csak egyben volt valaki. Magas, sovány, komor férfi ült a fekete bőrülésen, kezében fröccsöt szorongatott. Maga elé meredve gondolkozott. A csapos lány eszét vesztette, mikor meglátta. Minden kedden és pénteken csak azért dolgozott, mert tudta, a férfi menni fog. Mindig ugyanazt kérte, és mindig ugyanoda ült.

Egy időben flörtölt a lánnyal. Mondott neki szépeket, jókat. De egyszeriben mindez megszakadt. A lány pedig nem akarta, hogy ennyi legyen. Tudta, a férfi megszállottja a biliárdozásnak. Így, hát ezen a csendes péntek estén, miután kiszolgálta a férfit, odalépett a boxhoz, és megszólította:

- Uram, maga mindig áradozik a biliárdozásról. Én csak láttam, hogy milyen jól játszik. Én se vagyok ám rossz játékos. Játsszon egyet velem, s tegyünk tétet.

A férfi felemelte a tekintetét. A játék ötlete tetszett neki, de minek a tét? Nem számít neki már semmi. Ő mindig mindenben peches. De ki tudja? Talán ma neki lesz szerencséje. Tekintete végig pásztázta a kis kocsmát, majd megakadt a pultos lány mélyen dekoltált felsőjének kivágásánál. Itt elidőzött egy pár másodpercig. Eszébe ötlött, pár hete mennyire akarta látni a lány kebleit. Megrázta a fejét, hogy kirázza belőle ezeket a gondolatokat.

- Játszunk. De mi a tét?- Tekintete a lányéba fúródott, szája mosolyra húzódott.

- Nos, tudja arra gondoltam, ma amúgy is egyedül viszem a boltot, és maga az egyetlen vendég. Be is zárhatnék hamarabb. Szóval, ha én nyerek, akkor ad valamit, amit módjában áll adni nekem. S ha maga nyer...Hát, azt döntse el maga.

A férfi felállt az asztaltól, közelebb lépett a lányhoz, de tekintete nem engedte szabadulni a sötét barna szempárt.

- Ha én nyerek...-Lassan a lány derekára tette a kezét..- Akkor bezárja a kocsmát ma estére, és elmegyünk valahová, csak így kettecskén.

Nem egy rossz felállás. Ha én nyerek is velem jön, ha ő nyer is velem lesz. Ezt már szeretem. A lány csendesen bólintott, majd kifordult a férfi kezei közül, levett két dákót a tartóról, és a zöld bársony borítású asztal felé lépett. Az egyiket a férfi kezébe adta, közben kihívóan nézett rá, majd levette az összerendezett golyókról a háromszöget.

- Maga kezd!- A férfi mosolygott, és a kezét az asztalra helyezte. Meglökte a fehér golyót, mely hangos csattanással indította útjára az addig rendezetten álló golyókat. Még két lökés, és el is tévesztette. Most a lányon a sor. A férfi elé lépett, rátámaszkodott az asztalra, óvatosan hátranézett, látta, hogy a férfi nem az asztalt nézi, hanem az ő hátsóját, majd óvatosan hátrált egy lépést, ezzel épp a férfi nadrágjához ért. Halk nyögést hallott a háta mögül, emiatt, pedig széles mosoly jelent meg az arcán. Lökött egyet, de sajnos a fehér golyó célt tévesztett, így semmit nem ütött le az asztalról. A férfi segítőkészen odalépett a lány mögé, olyan közel amennyire csak lehetett. Testük összesimult.

- Nem is tud maga játszani. Na várjon, majd én megtanítom.- Letette a dákóját, és a lánnyal együtt hajolt az asztal felé. Minden adott volt. A játék, a nő. Már nem lehetett peches aznap. Egy-két mozdulatot megmutatott, majd elengedte a lányt, és szembesétált vele. A lány előrehajolt, pont annyira, hogy a férfi mindent tökéletes láthasson a póló szegélye alatt. Lökött, és talált. Már csak egy golyó volt fent a fehéren kívül. A fekete 8-as. A lány célzott, és meglökte a fehéret. Koppanás hallott, majd látta, ahogy a fekete golyó a bal sarokba gurult.

A férfi odalépett, elvette a dákót a lány kezéből. Szembe fordultak egymással, és már csak egymás forró tekintetét látták. A lány megmarkolta a férfi fekete pólójának anyagát, és lejjebb húzta, hogy javítson a szintkülönbségen. A férfi pedig megtette az első lépést, melyet meg kellett tenniük. Heves csókolózásba kezdtek, a férfi felemelte a lányt, és ráültette a biliárdasztalra. Szenvedélyüknek csak a képzelet szabhatott határt.

Friss esőillat

Meleg nyári estének ígérkezett a szombat este. Németh Gréta a konyhában sürgött-forgott, már alig várta az estét, hiszen sok barátot fogad. Már készülőben volt a frissítő hideg meggyleves, a sütőben pecsenye sült, melynek illata belengte az egész apró kis amerikai konyhát és a nappalit. Az asztal már meg volt terítve hat személyre. A fehér tányérok a virágos terítőn nagyon jól mutattak. Mennyivel jobban néz ki így az asztal, mint amikor egyedül csak az én tányérom van rajta. Tűnődött, miközben kinyitotta a nappali ablakát, hogy egy kis levegőhöz jusson. Érdekesnek találta, hogy mennyivel gyorsabban telik az idő mikor vár valakit, vagy valakiket. Az asztal nem volt nagy, az egész lakáshoz mérten pont elég volt, de mikor ennyi embert kellett befogadnia akkor már mondhatni aprónak tűnt.
Az első vendég majd húsz perccel hamarabb érkezett, mint ahogy Gréti azt várta volna. A férfi magas, vékony, komor ábrázatával már-már félelmetesnek tűnhetett volna, ha a lány nem ismerné. Amikor ajtót nyitott neki, a férfi a kezében egy vörösboros üveget szorongatva nézte a lányt. Fekete rövid haja az ég felé meredt, de a mosoly amelyet a lány felé küldött minden kétséget kizáróan azt jelezte, hogy örül a viszontlátásnak.
- Hát megérkeztem.-erőteljes, mély basszus hanga szinte csiklandozta a lány gerincét.
- Szia Laci. -mosolygott rá a lány.- Gyere beljebb, ne állj az ajtóban.
A férfi illedelmesen besétált, majd a bort letette a konyhapultra. Másik kezét előhúzta a háta mögül, és egy csokor virágot nyújtott át a meglepődött hölgynek.
- Ez a kegyedé! Megérdemli már most tudom.
-Köszönöm.- a lány elővett egy kis vázát, és beletette féltő gonddal a virágcsokrot. – Ülj le valahova. Most még választhatsz helyet.
A férfi helyet foglalt, és beszélgetni kezdtek. A levegő forró volt. A nap amely egész délután melegítette a házat amelyben a lány lakott, most nyugovóra tért, de a meleg amely már eddig is olyan iszonyatos volt, sajnos megmaradt. De vihar érkezett nyugat felől.
Mire mindenki megérkezett készen lett a teljes vacsora. Pár szót váltottak, majd a háziasszony asztalhoz ültette az éhes sereget. A vacsora, hosszúra nyúlt beszélgetésekkel tarkítva, jó hangulatban telt. Grétit mindenki megdicsérte, hiszen az ételnek nem csak az illata, hanem az íze is tökéletes volt. A háttérzene pont olyan halk volt, hogy ne zavarja a beszélgetést, de otthonos hangulatot keltsen a társaság tagjai között.
A társaság kijelentette, hogy meleg van és a nem túl nagy erkélyen folytatnák a beszélgetést, és a maradék bor megivását, ha van rá lehetőség, így kivonultak, kezükben a vacsora után megmaradt italokkal, és folytatták a beszélgetést. Éjfél felé járt már az idő. A társaság kezdett felbomlani. A bor elfogyott, a konyha megtelt mosatlannal, és mindenki fáradt volt, így szépen lassan elindultak haza. Csak Gréti maradt és Laci aki nem tágított attól, hogy segítsen a lánynak rendet tenni. A vihar egyre erősödő széllökésekkel kezdődött.
- Laci ha most nem indulsz el haza, akkor itt ér a vihar.
- Én nem bánom azt sem. De ha szeretnéd azonnal hazamegyek. -szemében vágy, és kétség jelent meg, ahogy a lány válaszát várta.
- Hát...-mit is tegyen? Szeretett együtt lenni a férfival, és mindig úgy érezte együtt jó csapatot alkotnak. A férfi egyszerre vonzotta, és taszította a nőt, mint egy mágnes a másikat. Egyszerre akarta is, hogy ott legyen vele, de azt is, hogy adjon neki teret. Most az volt a kérdés, hogy melyik pont győz a lányban. -Maradhatsz, ha éppen akarsz. Itt van a kanapé.- mutatott a nappali közepén lévő „L” alakú ülőalkalmatosságra. Cukkolta a férfit, pedig tudta mi lesz abból, ha ottmarad.
- Hát nekem mindegy, ha mellettem alszol azon a kanapén.- mosolygott a lányra.
Gréti letakarította az asztalt, Laci felsepert, közben minden alkalommal, amikor csak lehetősége volt rá, hogy hozzáérjen a lányhoz úgy ment el mellette, hogy ez be is következzen. Aztán mikor készen lettek, és a lány örömmel a szemében rámosolygott a férfira, akkor már nem tudott tovább várni. Odalépett Grétihez, olyan közel, hogy szinte levegő sem maradt közöttük. Tekintetét a lány sötétbarna szemébe mélyesztette, és átkarolta a derekát. Lassan és szenvedélyesen csókolta, közben pedig minél jobban magához húzta a lány csípőjét. A vihar elérte a várost. Jégeső hangja, dörgés és villámlás kísérte az erős széllökéseket. A vihar épp olyan heves volt, mint az a csók, de
kettejüknek már csak a másik volt észrevehető. Egy érintés elég volt ahhoz, hogy Gréti elveszítse minden gondolatát a férfin kívül. Mikor a csóknak vége lett, és újra egymás tekintetéből próbáltak töltekezni, Gréti meglátta azt a feltörő vágyat, amely a férfi sötét szemét még sötétebbé tette. Kettejüket összekötötte a lány pántos ruhája. A férfi óvatosan a hölgy vállára tette a kezét.
- Hámozzuk le ezt az aprócska ruhát. Rendben?- kaján mosollyal leemelte az egyik oldalon a ruha pántját, majd a másikat is. -Csak szép lassan. Semmit nem sietünk el.
- Rendben.- Gréti mindent megtett, hogy légzését szabályozni tudja, de a férfi csókjai amelyek a dekoltázs szegélyénél haladtak végig, nem hagyták ezt. Kemény háború elé néztek, melyben a férfinak győznie kellett.
Lassan minden illatos porcikát végig csókolt, miközben megszabadította a nőt is és saját magát is a felesleges ruhadaraboktól. Az egész olyan csodálatos volt. Szinte olyan mintha előre megtervezett film forgatókönyvje alapján történne minden. Mintha egy tökéletes zeneművet keltenének életre. A nő minden része, melyet a férfi megérintett, szinte fellángolt. Égett, és még több érintésért kívánkozott. A férfi lassan, és óvatosan ölelte magához a nőt, keménységét az alhasának nyomva tartotta.
A csókcsaták végeztével a nő megfogta a férfi kezét, és behúzta a szobába. Az ajtó halk nyikorgással csukódott be mögöttük, a nyitott ablakon pedig friss esőillat kezdett beömleni.

Hope for love!